Vámos Miklós: Cím nélkül című alkotása a magányok könyve, az öregedés feletti kesergésé, szelíd számadásé, amely ezeket a súlyos témákat magas irodalmi igényességgel, szójátékokkal és humor betűzdelésével enyhít.
KÖNYVAJÁNLÓCÍM NÉLKÜL
Szerző: Vámos MiklósKiadó: Athenaeum KiadóKötés: keménytáblás, 174 oldal
Ki ír még papírra hosszú leveleket barátoknak, ismerősöknek, rokonoknak, amik továbbításához postásra van szükség? A szerző reménykedik abban, hogy elvétve akadnak még ilyen emberek, ha más nem, a korosztályából, ami kor részéről igen tendál a hetvenhathoz, ha megéri (és miért ne érhetné meg?), annyi lesz 2026. januárjában. Postássztorikat kap az olvasó ebben a szilfid kis könyvben, amelyek bevallottan lesznek csak ekkora terjedelműek, ahogy elnevezésük is mutatja, Karcsú Könyvek. Magányos emberekről esik szó a kisregényben, akiknek ehhez az állapothoz felfokozott szexuális étvány is társul: hiszen aki képtelen az egyedüllétben nem magányosnak érezni magát, annál ez a kapcsolódás is felértékelődik.
Ez a magányok regénye, nyilatkozta a szerző a sajtóban, ahogy az öregedés feletti kesergés regénye is, de ezt már csak én teszem hozzá. A szerző egyik interjújában azt boncolgatta, hogy az olvasó sosem tudhatja, egy-egy írásműben mi a szerző életéből átvett valóság és mi a fikció. Nos, szerintem Vámos Miklós kicsit be lehet rezelve a megélt 75 évével az öregedéstől, de méltósággal viseli. Már, ha igaz. De ha nem igaz, akkor is mindegy. A Cím nélkül megnevezés hevenyészett számadás, annak beismerése, hogy semmi sem fekete, fehér, a velünk történtek nehezen kategorizálhatók. Az alkotás búcsú az aktív életszakaszoktól, rezignált tudomásulvétele a még leheteknek és a már nem leheteknek.
Testi, lelki sérültek, teljesen kilátástalan élettel, ők a mű főhősei. Molnár Antónia, postás, most éppen beteg, kórházba szállítják. Mikor kell leveleket írni dilemma - a posta óhatatlanul átalakul, a huszonegyedik század kihívásai igencsak találékonyságra kötelezi az állami mamutvállalat vezetőit, talán éppen ezért alkalmaz annyi szinten aluli munkavállalót? Antónia (Toncsi) visszakerül a betegsége után a postára, ahol nem is mondja el, mi baja volt, ugyan kinek mi köze hozzá? Azon morfondírozik, mi marad az embernek, ha a gyermekeit már felnevelte, anyját-apját tisztességgel eltemette, mindkét házát egyedül rendben tartja, mióta az ura egy rongy kurváért elhagyta. Mi kilátása van? Néha valaki megkívánja és akkor eldöntheti, hogy ő akarja-e vagy sem?
Frédi is postás (Kurosz Alfréd), csendes fajta, élhetetlen, tesze-fosza, mamlasz, de olyan is, aki éppen ezért imádja túszul ejteni a leveleket. Valahogy összekavarodik Toncsival, de kudarcuk előre borítékolható.
A kisregényben megjelenik a vidéki, egymást ismerő élet dinamikája: itt mindenki tud mindenkiről mindent, amit vagy kikiabál, de inkább nem. Itt a kocsmában nincsenek emberi jogok, sem bizonyítási eljárások lefolytatása azt illetően, hogy kinek van igaza: ha a kocsmáros úgy ítéli meg valakivel kapcsolatban, hogy ELÉG, előzékenyen megkér egy törzsvendéget, ugyan nyitná már ki a kocsma ajtaját, majd megragadja a renitens grabancát, hogy na, hülyemarhája, "milyen messzire akarsz röpűni"?
A kritikai hangok a túl sok szexet kifogásolják, pedig csóró karakterek inkább fantáziálnak a szexről, mint gyakran megosztanák másokkal ezt a páros foglalatosságot. Nos, az vesse rá az első követ, akinek napjában egyszer legalább nem jut eszébe bármilyen vonatkozásban ez a kellemes időtöltés. Csak ugye, ő nem szokta leírni, és ha le is írná, hány emberhez jutna el? Egyhez sem? Na ugye. Vámos Miklós meg minimum országos hírű íróember azon ritka fajtából, aki magas színvonalú irodalom publikálásával meg is él abból, hogy lefirkálgatja a gondolatait. Vannak az országban vagy tízen legalább ilyenek. Ha nagyon megengedő vagyok, akár húszan is. Szóval, ha veszi magának a fáradtságot, hogy most éppen erről ír, akkor ne fanyalogjunk már annyit, ha nem tetszik, ne olvassuk tovább a művet. Meg amúgy is: mit finnyáskodunk? Mi szalvétával szoktuk megfogni a hím nemi szervet, vagy mi van? A nagy életműből van egy-két ilyen - még nem is szabadszájúbb, hanem pikánsabb tartalmú könyv is, ami szemérmes odafigyeléssel vesézi ki a kérdéskört. Belefér. Pont.
Magam nagy gyönyörűséggel abszolváltam a művet. A helyszín akárhol lehetne (mint utána néztem, Jászmező, ilyen nevű település nem létezik), de a vidorul tájszóló kilencvenesem használta utoljára a fönek-lenek, miháncs szavakat, így sejtésen szerint Nyugat-Dunántúlon lehet ez a valójában fel nem fedett nevű kistelepülés, aminek lakói közül kerülnek ki hőseink, közelebbről zalaiaknak mondom őket. Itt a kutya még láncon van, állatvédő meg nem akad a faluban, ha mégis, legfeljebb őt is agyonverik, ha nagyon zavarog. Még. Az egyedüllét nem mindenkinek magány, derül ki Molnár Antónia csendes monológjaiból, bár, arra hajlamosoknál mégiscsak jelent valami igénytelenséget, hiszen főhősünk is hiába tart jószágot, ha a mindennapjaiban inkább összecsap egy kis hamari rántottát, mint egy kiadós, jóízű ebédet a jószágudvarában futkosó, két lábú húsraktárból. Mint kiderül, istenigazából három kívánsága van ennek az egyszerű léleknek: 1) költözzenek vissza hozzá a lányai, 2) szüljenek neki fejenként 2-2 gyermeket, az az unokát, ahogy illik, 3) akadjon valaki, aki úgy rendesen megteszi őt (by 90 évesem szóhasználata), azaz az ágyban álljon helyt tisztességgel. Nagy kívánságok? Hát persze, hogy azok, de akkor és ott, ahogy megírta a mindenhatónak a konyhaasztalánál, nem tűntek annak. Mindenesetre leveleit feladta a postán, cím nélkül, mert mégis, hová címezhetné halott szüleinek, vagy a mindenhatónak az irományait? A másik minden lében kanál Alfréd tanácstalanul forgatja is, és már a választ fogalmazza...
A szerző stílusa beszélgetős, személyes, helyenként ironikus, de sosem cinikus. A magas irodalmi igényesség hétköznapi fordulatokkal van teletűzdelve, a szójátékok és a humor bevetése oldja a súlyos témákat. A kisregényben rövid történetek kerültek egybegyúrásra, ezt a laza szerkezetet a személyes hang tartja össze.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
Segíts magadon, az Isten is megsegít. Segíts másokon, és a bődületes zűrzavar, amit az egyszerűség kedvéért életnek szoktunk hívni, fokozódik. Ezúttal vidéki postások testében, lelkében, szívében. Sírunk, nevetünk, szeretünk, kavarunk, akarunk, létezünk – címmel vagy anélkül.
Karcsú Könyvek – Pontos történetek
Megjegyzés küldése