Ki hinné, hogy az is ellenszenves a feleség számára, ha a férjét mindenki nagyon kedvesnek találja? Pedig Marthaval pontosan ez a helyzet, továbbá idegesíti, hogy Patrick "már megint azt csinálja az állkapcsával", hogy hét éve laknak azon a címen, de a férj még mindig beüti a navigációba a címüket városon belül is, hogy "órákig" képes egy étlapot tanulmányozni rendelés előtt, az olvasó pedig csodálkozik, hogy ilyen apróságokon kiborulhat egy feleség, amíg meg nem érti, hogy mindezek csak a jéghegy csúcsát jelentik. A mélyben sokkal nagyobb problémák húzódnak meg, és amikor a feleséget már az is idegesíti, hogy vesz levegőt a másik, vagy túl hangosan pislog, akkor tulajdonképpen vége mindennek.

Két ember házasságban összekerül, akik előtt nincs minta a családi élet normális működését illetően - eleve kudarcra ítélt vállalkozás? Első pillantásra úgy néz ki, de aztán lesz-e kibontakozás? Martha 17 éves kora körül mentálisan megbetegedett, Dúdolkából a Ház Rezidens Kritikusa lett. Anyja azelőtt is képes volt szemétkedni bárkivel, de onnantól Martha lett a célpontja, mert a lány bármikor képes volt kihozni belőle a legrosszabbat. Egyetemi képzését sem képes rendesen folytatni, mert az apja szobáján kívül sehol sem érzi jól magát. Házasságkötése után sem maradtak abba a problémái, pl. ha nem értett egyet a férjével, dobálni kezdte, villával, hajszárítóval, de igazi nagy baja akkor lett, amikor Patrick egyedül elutazott az apja esküvőjére: minden fekete lett körülötte, plusz az utcáról behallatszó légkalapács zaja egyszerűen megőrjítette. Indulatait képtelen volt kezelni, számtalan telefont vert már földhöz, ha rossz hírt kapott rajta, stb. A férj úgy gondolta, a levegőváltozás kedvező lehet az állapotára, ezért Londonból Oxfordba költöznek. Persze, a probléma nem a lakóhelyben volt, aminek cseréjétől megváltást vártak... az új helyen is gyakran előfordult, amikor a rettegéstől és tompaságtól és a mindent elemésztő depressziótól fel sem tudott kelni onnan, ahová épp zuhant, míg Patrick érte nem ment és ki nem rángatta belőle. Orvostól orvosig hurcolta az anyja, később a férje, csak kapta a különböző antidepresszánsokat, és óva intették a gyerekvállalástól.

Martha a depressziója miatt folyamatosan áldozatszerepben tetszeleg (aki szenved, azt nem lehet felelősségre vonni semmiért, nem?), őt meg kell érteni, ő nem akar ilyen lenni, csak ilyen és kész, őt szeretni kell, őhozzá igazodni kell, és nem tűri a néha az állapotából adódó, máskor (jó periódusaiban) pedig egyszerűen kínos és elviselhetetlen viselkedésére vonatkozó, személyre szóló kritikákat. Amikor végre 40 éves korában egy orvos megállapítja a tényleges diagnózist, ÉS azt is megemlíti, hogy az erre szedett gyógyszerek mellett simán vállalhat gyereket, Martha egyszerűen összeomlik, és az egész világra haragszik, benne főleg közvetlen hozzátartozóira, őrájuk, ha lehet, hatványozottan: büntetni akarja őket. A ki nem beszélt, elhallgatott tények egyszeriben szakadékot teremtenek közöttük, és nagyon nehéz ismételten akárcsak köszönni is egymásnak. Lesz-e ebből kibontakozás? Martha döbbenettel szembesül azzal, hogy nem az övé a világ minden problémája, hogy nem mondhatja meg senkinek sem, mi a legjobb annak a másiknak, hogy 40 évesen már nem viselkedhet folyamatosan gyermeki infantilizmussal a szenvedései és a betegsége ellenére sem. De addigra, mire erre rájön, minden hidat felégetett maga mögött. Hogyan tovább?

Mi a megoldás, mi a mű tanulsága? Nincs értelme a végtelenségig gyereki énnel büntetni a környezetet, hozzátartozókat, barátokat csak azért, ami az egyénnel megtörtént. Nem a tied a világ minden problémája (ahogy írtam pár mondattal feljebb már egyszer), nem vagy egyedül a problémáddal. Nem érdemes az áldozat szerepébe belemerevedni, hiszen a rossz dolgok nagyon gyakran nem értünk, vagy ellenünk történik meg velünk, hanem csak úgy megtörténik. Senki sem akar rákos lenni, mentális beteg lenni, vihar sújtotta házban lenni az esemény megtörténtekor, hanem azok leszünk és éppen ott vagyunk. Nem büntetésből, nem készakarva, hanem ezt dobta a sors, a véletlen, az események összjátéka. A kérdés "csupán" annyi, ki mihez kezd a fentiekkel. Az élet nem fekete-fehér, olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, egy ponton túl nem tudunk és nem is akarunk finomítani legbelsőbb lényünkön. Senki sem ígérte meg nekünk, hogy az életünk minden pillanatában boldogok leszünk, a krízisek folyamatosan jönnek-mennek mindenki életében. De hogy a lehető legtöbb pillanatban örömünket leljük és tőlünk telhetően boldogok legyünk, az bizony csak rajtunk múlik. 

A mű első harmada kifejezetten idegesítő, pláne nekem, a talpraesett, majd én megoldom, na ne szórakozz velem habitusú egyénnek. Realista, gyakorlatias észjárású emberek semmiféleképpen se kínlódjanak ezzel a művel, írtam le magamnak ezen az első egyharmadon agonizálva, mert idegrohamot kapnak Martha saját állapota érdekében (vagy ellenében?) meghozott anyagi és mentális döntéseitől. (Drága esküvői ruha adományba adása, jegygyűrűje ellenértékén apjának vesz számítógépet, a többit eladományozza, a jó kis munkahelyére nem megy vissza dolgozni, mert az első hebehurgya esküvőjére emlékezteti, kiborul minden említésre sem méltó semmiségen, brrrrrrrrr!) Nos, abszolválva a teljes történetet, azt javaslom, lendülj túl ezen az első egyharmadon! Nincs mese, egy mentális beteg élete felületesen nézve ilyen: idegesítő, nem ráció szerinti, értelmetlen, ereimet helyben felvágom tőle fílingű. A második harmadánál kezdenek összeérni a sorok, a szerző viszi befelé az erdőbe az olvasót, kikacsint rá, hogy van itt még más is, mélyebb összefüggések IS, jómagam pedig megbűvölve kúsztam utána, de folyton visszanézegetve, hogy azért fenntartom magamnak a jogot a menekülésre (+ a könyv falhoz verésére), ha nagyon nem tetszene, amit láttatni akarsz, szerzőkém. És nem tetszett, de nem menekültem, mondván, ha eddig eljutottam, MOST MÁR tudni akarom, van-e megoldás. Így értem a harmadik harmad végére, és aztaq..a nyögéssel csuktam be a kötetet. Muszáj volt eltávolodnom a cselekménytől, hogy objektíven írhassak róla. Többször átolvasva ezt a cikket, háááát... ez a célkitűzés nem sikerült maradéktalanul. De nincs ezzel semmi baj sem. Ezzel sem.

Szerintem olvassátok!

Fülszöveg

Sunday Times Bestseller

Women’s Prize for Fiction – jelölés

„Hihetetlenül sokrétű és végtelenül humoros... Miközben olvastam, elkezdtem listát írni, ki mindenkinek akarom elküldeni, de aztán rájöttem, minden ismerősömnek.” − Ann Patchett

Martha Frielt mindenki okosnak és szépnek tartja. Azt mondják neki: zseniális író vagy, és életed minden napján szeret téged egy férfi, Patrick, a férjed. Martha anyja szerint nincs mindenkinek ilyen szerencséje.

Akkor mégis mi a gond? Tizenhét éves korában bomba robbant az agyában, és egyszerre minden megváltozott. Most lassacskán negyvenéves. Nincsenek barátai, gyakorlatilag munkája sincs, és gyakran szomorkodik. És miért dönt úgy Patrick, hogy kilép a házasságból?

Vajon sikerül Marthának helyrebillentenie az életét? Képes lesz rá, hogy mindent elölről kezdjen, és egy boldogabb véget írjon az eddigi történethez?

Meg Mason ausztrál író. Öröm és bánat című regénye bekerült a 2022-es női szépirodalmi díjra, valamint az év könyvének választotta: Times, Sunday Times, Guardian, Observer, Independent, Mail on Sunday, Evening Standard, Spectator, Daily Express, Irish Times, Irish Examiner, Irish Daily Mail, Metro, Critic, Sydney Morning Herald, Los Angeles Times, Stylist, Red és Good Housekeeping.

A Financial Times, a Vogue és a The New Yorker újságírója volt. Íróként Jane Austen és George Saunders hatott rá.

Termékadatok

Ami még érdekelhet