A fény kialszik

Az ​1990-es évek elején magasra szárnyalt a remény, hogy a liberális demokrácia eszméje a közép- és kelet-európai országokat is meghódítja. Ám a régió politikai-társadalmi átalakulása a liberalizmus keserű kritikájához és elutasításához vezetett. Ivan Krasztev és Stephen Holmes ragyogóan megírt könyve ezt a folyamatot mutatja be, értelmezi és elemzi. A kommunizmus bukása, érvelnek, úgy tűnik, az autokrácia korának kezdetét jelentette. Rámutatnak, hogy a Kelet-Európában kibontakozó illiberalizmust az a sértettség táplálja, amelyet 1989 után a nyugati intézményeknek, értékeknek és mintáknak a Nyugathoz való felzárkózás érdekében megkövetelt utánzása váltott ki.

„Amikor véget ért a hidegháború, a közép- és kelet-európaiak közös missziója a versenyfutás volt a csatlakozásért a Nyugathoz, ama vasfüggöny mögötti, idealizált cél felé. A nyugati minták lelkes másolását, amit a szovjet csapatok kivonása kísért, eleinte úgy élték meg, mint felszabadulást. De két zaklatott évtized után az imitáció politikájának árnyoldalait már nem lehetett letagadni. Felizzott a sértett dac, megnőtt az illiberális politikusok népszerűsége, és Magyarországon, Lengyelországban hatalomra is kerültek.”

Krasztev és Holmes - bár egyikük sem állítja, hogy csak ebből a szegmensből állna a probléma lényege - arra az egy, kevéssé tárgyalt, és általában annak kisebb jelentőséget tulajdonított dolognak tudják be, hogy sikeresen terjed az antidemokratikus illiberalizmus: hogy a nyugat a második világháború után létrehozta és megerősítette a liberális demokratikus szerveződéseket, melyből a kelet - a szovjet uralom miatt is, de véleményem szerint nem csak azért - kimaradt. Majd a 80-as években (és persze a megelőző évtizedekben is), amikor már tudható és látható volt, hogy a Szovjetunió napjai meg vannak számlálva, a liberális és demokratikus nyugat vált a kelet szemében az áhított nagysággá, minden jó forrásává. Ezért 1989-91 után a lemaradt keleti országok megpróbálták behozni a lemaradást, és utánozni a nyugatot annak rendszereiben, felépítésében, hirtelen szabad piac lett, szabad választások.

Most, 30 év múltán ez az utánzási kényszer visszaütött, és sorra kerülnek hatalomra vagy hatalom közelébe az illiberális és antidemokratikus erők. Egyrészt dacból, másrészt elkeseredettségből. Dacból, mert a nyugati rendszer utánzása azt jelenti, hogy a keleti emberek nem elég jók, hogy létrehozzák a maguk rendszerét - ezt a nyugat el sem fogadja, hiszen az Európai Unióba való belépéshez komoly gazdasági és demokratikus feltételeknek kell megfelelni. Amire nem volt felkészülve az EU, hogy mi történik akkor, ha egy már tagország radikalizálódik és válik gyakorlatilag Európa-ellenessé, földbe tiporva annak törvényeit, saját szája íze szerint kiforgatva (és hivatkozva) azokat, miközben módszeresen építik le a demokráciát, a szabad sajtót, az oktatást - teszik mindezt Európa pénzéből, hangoztatva, hogy ők aztán az igazi európaiak. És elkeseredettségből, hiszen mégsem lett tejjel-mézzel folyó kánaán, pedig megpróbálták.

"A múltban jobb volt a jövő."

A populista politika azonban mindig a múltból építkezik, két okból: egyrészt maga választhat ki egy neki tetszetős múltat, amit isteníthet és visszasírhat (a legjobb, ha ténylegesen és tényszerűen nagyon keveset tudunk erről a múltról, mert így aztán bármi belefér - nálunk erre az Árpád-kor környékét jelölték meg), másrészt pedig erősen hat a nosztalgia az emberekre. Persze nem emlékezhetünk arra, mi történt 11 évszázaddal ezelőtt, de abból kiindulva, hogy régenmindenjobbvolt, hiszen 1, 2, 3, 4, 5 évtizede (ki-ki a korából fakadóan) még mindenki olyan nagyon boldog volt!, akkor még régebben csak még jobb lehetett minden. Ezzel a retorikával és arra való erősítéssel pedig arra irányítják a figyelmet, a félelmet és a gyűlöletet, ami nekik éppen megfelel, egy szürreális, alternatív történelmi hurkot létrehozva.

A keleti populisták pedig egyre hangsúlyosabbá válnak mindenhol, egyre több nyugat-európai is radikalizálódik, hiszen a populisták egyszerű rigmusaikkal egyszerű megoldásokat kínálnak a valóban fennálló globális problémákra. Valójában persze nem megoldás az, amit kínálnak, de a megoldás látszata. Ez pedig vonzza az embereket - így lesznek az egykori sértett utánzókból bosszúálló úttörők, akik lassan, de egyre biztosabban kivezetik Európát a liberális demokráciából. Holmes és Krasztev szerint ez az utánzási politika sokkal fontosabb és sokkal nagyobb tényező, mint amennyire eddig számítottak. Bár persze nem állítják, hogy csak ebből és az ebből fakadó dacból szökkent szárba az erősödő illiberalizmus és antidemokratizmus, mégis most csak erről az oldalról vizsgálták a kérdést.

Véleményem szerint van egy másik, nagyon fontos oldala is (a sok gazdasági, politikai és egyéb vonatkozás mellett), mégpedig az emberi oldal. Mi itt Kelet-Európában (amit földrajzilag lehet mondani középnek is, de más szempontból nem) mindig is csodáltuk a nyugatot, és át akartuk venni az intézményeit. Meg is tettük - de tettük mindezt jellegzetes posztszovjet módon, egy kicsit privatizálva itt, egy kicsit lopva a közösből ott. A szovjet rendszer néplelkét nem alakítottuk át, mert nem tudtuk, hogyan tegyük, így az átvett nyugati rendszerek sem működtek jól, hiszen nem maguktól fejlődtek ki, általunk, a mi társadalmi és tudatos változásaink által, hanem erőszakkal és utánzásból, és ezt az erőszakot saját magunkot követtük el. Nem voltunk szabadok, nem éltünk demokratikus országban gyakorlatilag soha, honnan kéne tudnunk, hogy milyen intézmények és hogyan tartják meg a demokráciát? Mert a hatalmi ágak szétválasztása (ami már nálunk nincs meg!), a négyévente tartott választások csupán az hegy csúcsa. Mi úgy értük el ezt a csúcsot, hogy nem tettük meg felfelé az utat, hanem helikopterrel vittek fel. Nem volt időnk akklimatizálódni, nem szoktunk hozzá a más világhoz, nem jártuk végig az utat, és persze, hogy zuhanásba kezdünk. Egyszerűen fogalmunk sincs, hogyan kéne életben maradni a magasban, és fogalmunk sincs, hogy kéne lemászni onnan, alapvető tudásunk és eszközeink hiányoznak ehhez. Nem annyira a politikusoknak, leginkább az emberek többségének, akik még mindig a szocialista rendszert és Kádárt sírják vissza. Megkapták, kicsit máshogy, de nagyon hasonlóan.

A könyv az utánzási kényszer szülte politikából kinövő antidemokratizmust vizsgálja, amely Lengyelországban és Magyarországon sikeresen hatalomra került, de egyre nagyobb méreteket ölt Európa-szerte. Oroszország helyzete más, különleges, hiszen a szovjet hatalmat anno ők "szállították", és sosem kerültek ilyen utánzási spirálba - leginkább csak tettették, hogy ők is demokratikus és liberális ország, egészen 1999-2000 környékéig, amikor is Putyin már egyre inkább kimutatta, milyen vezető is valójában. Azóta az eszköztára csak bővült, és sikeresen változtatták szitokszóvá a liberalizmust, hirdetve a demokráciát, ami nincs. Sosem jött el a megjósolt utópia, és ez épp annyira a nyugat, mint a kelet hibája is. A fenálló globális problémákra pedig továbbra sem tudunk megoldást találni, inkább sárdobálunk ide-oda, meg lopunk innen-onnan, nem törődve sem tömegekkel, sem a jövővel. Persze a liberális demokrácia csupán egyetlen út a sok közül, sok hibával, de az egyik legjobb, amit sok-sok évszázad alatt az emberi társadalom ki tudott termelni magából. Mi nem ezt választottuk, sértettségből, dacból, kilátástalanságból és tudatlanságból. 

Érdekes szempontokat is figyelembe vesz azonban a Krasztev és Holmes, mégpedig azt a pszichológiai nyomást, amit az utánzók éreznek, hogy sosem érhetik el a nagy előd szintjét, és ez egyre inkább frusztráltságot, majd dacot és sértettséget szül. Kevés politikai kérdésekkel foglalkozó kötet veszi górcső alá a történések pszichológiai oldalát, de a szerzőpáros ezt nem felejtette el. Azt viszont igen, hogy a Kelet-Európai gazdasági csoda leginkább csak egy üres lufi, és bár sok posztszovjet ország vagyonokat költött külsőségekre, a lakosság nagyobb része továbbra is anyagi problémákkal küzd. Ez a fajta kilátástalanság pedig mindig is hajlott a populista eszmék felé. A fiatalok egy viszonylag nagy része elhagyja a keleti országokat, mert kilátástalannak látja a helyzetét, a jövőjét ott, az idősebbek elég jelentős része pedig felül a vadkeleti vonatra, és gyűlölettel fordulnak mind a nyugat felé, akik elrabolják a gyermekeiket, mind mindenki más felé. Ezt a generációs társadalmi szakadékot és tendenciát a populista politikusok és tanácsadók észrevették, ügyesen generálják, erősítik és ki is használják.

Elvitathatatlan tény azonban, hogy a populizmus rengeteg forrásból táplálkozik és erősödik, ennek csupán egyike (igaz, a legfontosabb) az oktatási "reform", hogy a felnövekvő következő generáció a rendszernek megfelelő ideológiai képzést kapja. (Miközben éppen ezzel vádolják a szabad kutatásra, a kételkedésre, a tényekre, tudományokra épülő oktatást.) Eközben viszont tényleges, tűzoltó-jellegű gazdasági és szociális segítséget nyújtanak az elszegényedett családoknak, akik így mindig őket fogják választani. Egyszerű, néhány szóból álló és könnyen érthető üzenetekkel kampányolnak, nem véletlenül, hogy megértse minden réteg - miközben a liberális elit ellenszenvet vált ki ezekből az emberekből, mert összetett mondatokban, érthetetlen szakszavakat használnak, és a populisták segítségnyújtását lefizetésnek tekintik. Noha valójában az is, hiszen az illiberális kormányok valós, tényleges szociális segítséget nem nyújtottak senkinek, meg sem próbálták megszüntetni az okokat és kiépíteni egy szociális hálót - oktatással, információátadással, képzésekkel, lehetőségek teremtésével -, egyszerűen csak a kezükbe nyomtak egy valójában kicsi, de az érintettek számára mégis nagy összeget rendszerint a választások előtt nem sokkal, illetve azóta is kampányolnak a különféle "szociális" intézkedéseikkel. 

Krasztev és Holmes azonban nem csak az illiberális antidemokratizmus változásait és térnyerését, hanem a nyugati jellegű liberalizmus változását és problémáit is kritikával illeti, hiszen "mindkét" fél hibás a kialakult helyzetben, és nem úgy tűnik, hogy lesz közeledés a nézőpontokban.

Érdekes és mindenképp tanulságos kötet, hathatósan és jól érvelnek a nézeteik mellett, még ha - akár csak terjedelmi okokból is - sok szempontot kihagynak az értékelésből. Hogy mi lesz ebből a helyzetből a kiút? Nem tudom. Véleményem szerint hamarosan, néhány évtizeden belül a már most is tapasztalható klímaváltozás miatti egyre gyarapodó problémák és krízisek zárójelbe fogják helyezni ezt az egészet, még azelőtt, hogy akár véres, akár békés feloldásban véget érne az eszmék harca. 

Ivan Krasztev 1965-ben született Lukovitban, Bulgária északi részén. A szófiai Liberális Stratégiai Központ igazgatója, illetve a bécsi Társadalomtudományi Intézet tagja. Alapító tagja az ECFR-nek, az Európai Külkapcsolatok Tanácsának, amelyet 2007-ben hoztak létre számos európai nagyvárosban, hogy teret adjanak a diplomáciai kapcsolatok kiépítésének, illetve kutassák az európai biztonság- és külpolitikát. 

Stephen Holmes 1948-ban született Amerikában, a Denison Egyetemen és a Yale-en tanult jogot és politológiát, 1976-ban szerzett Ph.D.-t, majd Chicagóban és később a Princetonon tanított politológiát.  Ma a New York-i Egyetem jogászprofesszora. Kutatási területe a 20. századi európai demokráciák rendszere és az antidemokratikus rendszerek kiépülése. 

A kötetet Széky János fordította, aki maga is írt 2015-ben egy könyvet Bárányvakság címmel, ami éppen arról szól, hogy hogyan került a magyar nép, a nyolcvanas évek vége után, ugyanaz a nemzedék, aki elvileg rendszert váltott és szabadságot harcolt ki (még ha harc nélkül is) ismét egy rosszul funkcionáló állami hatalom kötelékébe, méghozzá önként és dalolva - magyarul a Kádár rendszertől a NER-ig? Érdekelne a fordító véleménye a kötetről, adott-e nagy felismeréseket számára, vagy volt-e olyan, amivel nem értett egyet. 

Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A könyv a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!

Ami még érdekelhet