Bántalmazó kultúra

 Könyvajánló – Komáromi Sándor: Bántalmazó kultúra

Mikor kezdünk el valamit normálisnak tekinteni csak azért, mert mindig is így működött? Hányszor mondjuk azt, hogy „ilyen az élet”, miközben valójában csak megtanultunk együtt élni valamivel, ami rosszat tesz nekünk? Egy elviselhetetlen munkahelyi légkörrel, egy megalázó tanárral, egy uralkodó családtaggal, egy hivatal packázásával, a megszégyenítéssel vagy éppen azzal, hogy jobb befogni a szánkat, mert abból legalább nem lesz baj.

Komáromi Sándor Bántalmazó kultúra című könyve ezekre a hétköznapivá vált helyzetekre világít rá. A kiindulópontja meglehetősen kellemetlen: a bántalmazás sokszor éppen attól működik, hogy már észre sem vesszük. Beletörődünk, hogy ilyen a világ. Beépül a családi mintákba, az iskolai nevelésbe, a munkahelyi hierarchiákba, az intézmények működésébe, a közbeszédbe, és idővel annyira megszokottá válhat, hogy fel sem merül bennünk, hogy lehetne másképp. A szerző történelmi példákkal és mai helyzetekkel mutatja meg ennek a működését, miközben különbséget tesz a konfliktus és a bántalmazás között is.

És ez utóbbi fontosabb, mint elsőre gondolnánk. Mert nem minden kellemetlen helyzet bántalmazás. Nem minden vita erőszakos, nem minden szigorú szabály elnyomó, és egy egészséges kapcsolatban is lehetnek konfliktusok. A könyv egyik hasznos része éppen az, hogy megpróbálja meghúzni ezeket a határokat, mert ha mindent ugyanazzal a szóval nevezünk meg, végül maga a fogalom is elveszíti a jelentését.

Közben egészen hétköznapi példák kerülnek elő. Olyanok, amelyeket könnyű felismerni, éppen ezért néha kifejezetten kellemetlen olvasni őket. A hivatalnok, aki úgy beszél velünk, mintha szívességet tenne azzal, hogy egyáltalán szóba áll velünk, és ugyanez visszafelé. A pedagógus, aki megszégyeníti a gyereket a többiek előtt. A munkahely, ahol a félelem olyan erősen jelen van, hogy már mindenki megtanulta, mikor jobb csendben maradni. A család, ahol a szeretetet összekeverik az irányítással. Az online tér, ahol néhány átgondolatlan - rosszabb esetben nagyon is átgondolt - mondattal olyan következményeket lehet okozni, amelyeket a másik ember akár évekig magával hordoz.

Ezek közül sok nekem sem azért volt érdekes, mert teljesen új arcát mutatta meg a társadalmunk működésének. Éppen ellenkezőleg. Azért, mert túl sokszor lehetett azt mondani egy-egy példára, hogy „igen, ezt már láttam”. És nemcsak a szélsőséges esetekre gondolok, hanem azokra az apróságokra is, amelyek külön-külön talán jelentéktelennek tűnnek, együtt viszont kialakítanak egy olyan közeget, amelyben az emberek folyamatosan alkalmazkodnak a rosszhoz.

A könyv egyik legerősebb üzenete, hogy nemcsak áldozatai lehetünk egy ilyen rendszernek. Mi magunk is továbbadhatjuk azt, amit megtanultunk. Egy szülő a saját gyerekével, egy tanár a diákjával, egy vezető a beosztottjával, vagy egyszerűen egy ember egy másik emberrel. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ezt látta maga körül, és ezt tanulta meg működőképesnek. A bántalmazó viselkedés ettől válik igazán nehezen felismerhetővé: nem mindig egy látványos jelenetben jelenik meg, hanem apró szabályokban, gesztusokban és megszokott mondatokban.

Ez a generációkon át öröklődő rész különösen érdekes. Ahogyan a családban továbbadunk egy-egy mondatot, félelmet vagy viselkedésmintát, ugyanúgy átadhatunk társadalmi beidegződéseket is. A könyv történelmi példái azt mutatják meg, hogy egy közösségnek is szüksége lehet arra, hogy egyszer visszanézzen arra, amit addig természetesnek tartott. Komáromi több ország példáján keresztül vizsgálja, hogyan próbáltak társadalmak szembenézni a saját múltjukból örökölt erőszakos mintákkal, és közben azt is felveti, hogy Magyarországon ezen a magasabb, társadalmi szintű szembenézésen még lenne mit dolgozni.

A könyv állításaival akkor is érdemes foglalkozni, ha valaki nem ért egyet minden megfogalmazásával, mert elég sok olyan helyzetet sorol fel, amelyet egyszerűen ismerünk. Nem feltétlenül a nagy, látványos eseteket, hanem a mindennapi kiszolgáltatottságot. Azt, amikor valaki tudja, hogy egy intézménnyel szemben kevés esélye van. Amikor egy munkahelyen mindenki pontosan tudja, mi történik, mégsem mondja ki senki. Amikor egy gyerekhez úgy beszélnek, ahogy felnőttként egy idegentől már nem viselnénk el ugyanezt. Sokszor csak később jövünk rá, hogy amit annak idején természetesnek gondoltunk, az egyáltalán nem volt az.

A második része a könyvnek már kifejezetten a kiutat keresi. Hogyan lehet felismerni, hogy mi történik velünk? Hogyan lehet kimondani? Mit kezdjünk a szégyennel, a haraggal, a félelemmel vagy az önhibáztatással? A szerző itt már mentálhigiénés tapasztalataira is támaszkodik, és nem valamiféle tökéletes, mindenkire alkalmazható receptet próbál adni. Inkább abban segít, hogy legyen szavunk arra, amit átélünk, és legyen kapaszkodónk ahhoz, hogyan kezdhetünk el kikeveredni belőle.

Itt azért maradt bennem némi hiányérzet. A kötet legérdekesebb része számomra az volt, ahogyan felrajzolja a bántalmazás működését, ehhez képest a kiutakkal foglalkozó fejezetek rövidebbek. Több konkrét eszközt és példát is szívesen olvastam volna arról, mi történik azután, hogy valaki már felismerte a problémát. Ezt a könyvről szóló kritikák egy része szintén hiányolta.

Az is előfordul, hogy egy gondolatot a szerző kelleténél többször körbejár. Érthető a szándék, hiszen egy nehezen felismerhető mechanizmusról beszél, mégis volt néhány pont, ahol úgy éreztem, már az első megfogalmazásnál értettem, miről van szó. Ettől függetlenül a könyv közérthető, és nem akar tudományos terminológiával elijeszteni. A célja láthatóan az, hogy minél több ember felismerjen olyan működéseket, amelyeket korábban egyszerűen az élet velejárójának gondolt. Talán ez az Bántalmazó kultúra legérdekesebb része is: nem hagyja meg a témát a szélsőséges eseteknél. Nem csak a fizikai erőszakról beszél, hanem a hatalomról, a megalázásról, a hallgatásról, a félelemkeltésről és arról, hogy mennyire könnyű egy hierarchikus helyzetben visszaélni azzal, hogy a másik fél kiszolgáltatott. Ezért a könyvet olvasva időnként nem is az volt az érzésem, hogy egy távoli problémáról olvasok, hanem hogy valaki végre nevet ad olyan helyzeteknek, amelyek mellett naponta elmegyünk.

Komáromi Sándor 1977-ben született Ajkán, és egészen felsőfokú tanulmányai megkezdéséig ott élt. Magyar–színháztörténet szakon végzett, majd drámapedagógusként és mentálhigiénés szakemberként dolgozott. 2002-ben került a Pannon Egyetemre, ahol jelenleg is mesteroktató, emellett a fiatalokkal végzett drámapedagógiai munkában, színházi rendezésben és képzésben aktív. Az általa alapított Teleszterion Színházi Műhelyben többek között a Bűn és bűnhődés színpadi feldolgozásán dolgozott, és azóta is rendszeresen készít diák- és ifjúsági színházi produkciókat. Közel egy évtizede írja a Fölnőttségek című felületét is, ahol a pedagógiával, gyerekekkel, neveléssel és a mindennapi élet kérdéseivel kapcsolatos gondolatait osztja meg. A Bántalmazó kultúra első önálló kötete, amely 2026-ban jelent meg a Corvina Kiadónál.

A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!