Adam LeBor könyvének, a Budapest végnapjainak egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy mi történt Budapesten 1944–45-ben, mert ezt már tudjuk, hanem az, hogy hogyan történhetett meg mindez? Hogyan válhatott egy európai nagyváros, amely néhány évtizeddel korábban még a modernitás, a kultúra és a sokszínűség egyik szimbóluma volt, a gyűlölet, a kirekesztés és a tömeges erőszak színterévé? És hogyan lehetett ugyanebben a városban a legsötétebb időkben is bátorságot, emberséget és önfeláldozást találni?
KÖNYVAJÁNLÓBUDAPEST VÉGNAPJAI
Kémek, nácik, embermentők és ellenállók 1940-1945
Szerző: Adam LeBorFordító: Bus AndrásKiadó: Helikon KiadóKötés: keménytábla, 496 oldal
Adam LeBor: Budapest végnapjai – Egy város a történelem szorításában
Kémek, nácik, embermentők és ellenállók 1940–1945
Budapest 1944–45-ben nem csak egyszerűen helyszíne volt a történelemnek, hanem egyenesen annak főszereplőjévé vált. Az egykor pezsgő, modern, kozmopolita európai főváros, a kultúra, a művészetek, az éjszakai élet és a kereskedelem egyik közép-európai központja, néhány hónap alatt a náci megszállás, a nyilaskeresztes terror, a deportálások, az éhezés és az ostrom színterévé vált. A házak falán golyónyomok, az utcákon romok, a Duna partján pedig meggyilkoltak emlékezete maradt. Adam LeBor Budapest végnapjai című történelmi munkája ezt a döbbenetes átalakulást próbálja megérteni. Nem pusztán azt kérdezi, hogyan pusztult el Budapest, hanem azt is: hogyan jutott el idáig egy város, kik segítették elő a tragédiát, kik nézték tétlenül, kik alkalmazkodtak, és kik voltak azok, akik a saját életüket kockáztatva megpróbáltak szembeszállni vele? A könyv több, mint egyszerű hadtörténeti vagy holokausztkötet, LeBor egy város emberi történetét írja meg.
Egy város a pusztulás előtt
A könyv, bár alcíme szerint 1940-1945 történéseit taglalja, mégsem akkor, hanem jóval előbb kezdődik. LeBor felismerte, hogy a háborús Budapest története nem érthető meg az előzmények nélkül, ezért egészen IV. Károly 1916-os koronázásáig visszatekint, érinti az első világháború végét, Károlyi Mihály szerepét, az 1919-es Tanácsköztársaságot, Trianont és a Horthy-korszak kialakulását is. Ahogyan a szerző a Népszavának elmondta, eredetileg kizárólag az 1944–45-ös eseményeket akarta feldolgozni, de hamar rájött, hogy olvasói számára szükség van a történelmi háttérre. Ez különösen fontos egy brit vagy amerikai olvasó számára, aki kevésbé ismeri a magyar történelem belső összefüggéseit (A mű előbb Angliában jelent meg). Persze, a magyar olvasónak sem érdektelen ez a visszatekintés, mert a könyv más perspektívából világít rá jól ismert eseményekre.
LeBor Budapestet a két világháború közötti időszakban kozmopolita, pezsgő, soknemzetiségű és kulturálisan rendkívül gazdag városként mutatja be. A zsidó polgárság a város gazdasági, kulturális és társadalmi életének megkerülhetetlen része volt; Budapest lakosságának csaknem egynegyedét alkotta a zsidóság, e szám miatt lesz különösen megrázó a későbbi pusztulás. A könyv egyik alapvető kérdése az, hogy hogyan lehet egy ilyen várost néhány év alatt gyűlöletre, kirekesztésre és végül önpusztításra vezetni?
Történelmi háttér: Trianontól a német megszállásig
A Budapest végnapjai egyik kulcsa a két világháború közötti Magyarország történelmi helyzetének bemutatása. Az első világháború után az ország elveszítette területének jelentős részét, és a magyar politikai gondolkodás egyik meghatározó céljává vált az elveszített területek visszaszerzése. Ez a revíziós politika fokozatosan közelebb vitte Magyarországot Hitler Németországához. LeBor nem egyszerűen fekete-fehér képet fest. Magyarország a háború első éveiben nem azonosítható automatikusan a náci Németországgal. A rendszer autoriter volt, az antiszemitizmus pedig már a háború előtt is törvényekben és politikai gyakorlatban jelent meg, ugyanakkor 1944 márciusáig az ország saját állami keretei között működött, és Budapest kulturális, politikai és társadalmi élete bizonyos értelemben még mindig sokkal szabadabb maradt, mint a német megszállás után.
A fordulópont 1944. március 19.
A német csapatok megszállják Magyarországot, és ezzel Budapest története is új szakaszba lép. A korábbi egyensúly megszűnik. A deportálások felgyorsulnak, a magyar államigazgatás aktív közreműködésével pedig rövid idő alatt több százezer vidéki zsidót hurcolnak el. LeBor könyve nem engedi, hogy ezt a folyamatot kizárólag külső kényszerként lássuk, kihangsúlyozza: a magyar államnak aktív szerepe volt a deportálások megszervezésében.
A Budapest végnapjai nem egyetlen ember története
A történetben politikusok, katonák, arisztokraták, újságírók, színésznők, kémek, diplomaták, csempészek, zsidó ellenállók, embermentők, nyilasok és hétköznapi emberek jelennek meg. A szerző nem a hagyományos történelmi portré módszerével dolgozik, hanem sok emberi sorsból építi fel a korszak képét. Ez a módszer egyszerre erőssége és kihívása is a könyvnek. Erőssége, mert a történelem nem évszámok és rendeletek egymásutánja lesz, a nagy események mögött arcokat látunk, kihívása, mert rengeteg szereplőt kell fejben tartani. A szerző karakterközpontú történetmesélése ugyanakkor nagyon jól illeszkedik ahhoz a gondolathoz, amelyet LeBor több alkalommal megfogalmazott: Budapest történetét azoknak az embereknek az életén keresztül akarta bemutatni, akik ott éltek, szenvedtek, döntéseket hoztak – vagy éppen meghaltak.
Kémek és ellenállók – Budapest, a „Kárpát-medence Casablancája”
A háborús Budapest különös világ volt. Miközben a város egyre közelebb sodródott a katasztrófához, diplomáciai és titkosszolgálati játszmák egész sora zajlott a háttérben. LeBor kutatásának egyik fontos kiindulópontját a brit Special Operations Executive (SOE) Magyarországgal kapcsolatos iratai jelentették. A brit szervezet célja többek között az ellenállás támogatása és a szövetségesek iránti rokonszenv erősítése volt. Budapest emiatt különös nemzetközi színtérré vált. A szerző olyan történeteket is felidéz, amelyekben arisztokraták, brit ügynökök, lengyel ellenállók, cionisták, diplomaták és különféle titkosszolgálatok emberei kerülnek kapcsolatba egymással. Különösen izgalmas Andrássy Klára, Odescalchi Károlyné története. Az arisztokrata asszony Andrássy-palotában működő köre az ellenállás egyik központjává vált, és a lengyel ellenállással együttműködve menekültek – köztük zsidók – megsegítésében is részt vett. Ez a történetszál azért is fontos, mert árnyalja azt a leegyszerűsítő képet, amely szerint a magyar társadalom valamennyi elitcsoportja egységesen a nácik oldalán állt volna.
Horthy Miklós alakja – fekete és fehér helyett szürke árnyalatok
A könyv egyik legkényesebb szereplője természetesen Horthy Miklós. LeBor nem próbálja sem démonizálni, sem idealizálni a kormányzót. A Horthy-rendszer ellentmondásai a könyvben világosan kirajzolódnak. Egyrészt a kormányzó olyan államot tartott egyben, amely a korszak közép-európai összeomlásai között 1944-ig működőképes maradt, másrészt viszont az antiszemita törvénykezés és a magyar zsidóság üldözése már jóval a német megszállás előtt megkezdődött. Horthy védelmezőinek egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy 1944 júliusában megállította a deportálásokat, és ezzel hozzájárult a budapesti zsidóság egy részének megmentéséhez. A kérdés azonban jogosan merül fel: ha rendelkezett ilyen hatalommal, miért nem használta fel korábban a vidéki zsidóság deportálásának megakadályozására?
Eichmann és a magyar állam felelőssége
A történet másik meghatározó alakja Adolf Eichmann, aki a magyarországi deportálások megszervezésében kulcsszerepet játszott. De LeBor történetében Eichmann nem egyedül jelenik meg - a deportálások hatékonyságához szükség volt az államigazgatás működésére, a hivatalnokokra, a rendőrségre, a helyi hatóságokra – és sok esetben hétköznapi emberek együttműködésére vagy közönyére is. Ez a könyv egyik legkellemetlenebb kérdése: meddig lehet azt mondani, hogy „nem tehettem semmit”? És hol kezdődik az egyéni felelősség? LeBor nem egyszerű válaszokat kínál, inkább megmutatja a döntési helyzeteket, és az olvasóra bízza, hogy elgondolkodjon rajtuk.
Az embermentők történetei – amikor a bátorság hétköznapi arcot kap
A könyv legsötétebb részeit különösen erős ellenpontok teszik elviselhetővé. Ott vannak a közismert embermentők: Raoul Wallenberg, Carl Lutz, Angelo Rotta, de LeBor figyelmet szentel kevésbé ismert személyeknek is. Ilyen például Giorgio Perlasca, vagy az a keresztény doktornő, Mádi Mária, aki saját biztonságát veszélyeztetve bújtatott zsidó szomszédokat. Mádi Mária története talán éppen azért olyan megrázó, mert nem hősies pózban jelenik meg. Naplót vezetett, és ezekben a bejegyzésekben saját félelmeiről, idegességéről, sőt a bújtatott gyermek időnkénti bosszantó viselkedéséről is írt. Mégis vállalta a kockázatot. Ez a rész jól megmutatja LeBor szemléletét: a hősiesség nem feltétlenül nagyszabású történelmi tett. Néha egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem fordul el.
Dramaturgia: három részben a pusztulás felé
A könyv szerkezete tudatosan építkezik. A Prológusban Lichtenstein Robi, vagyis a későbbi Ligeti Róbert szökését ismerjük meg egy 1944 októberének végén létrehozott stadionbeli koncentrációs táborból. Ez azonnal személyes közelségbe hozza a történetet. Ezt követi három nagyobb egység:
I. A kötéltánc – a háborút közvetlenül megelőző időszak és az előkészítés;
II. Magyar manőverek – a politikai és diplomáciai lavírozás;
III. A végnapok – a könyv leghosszabb és legsötétebb része, amelyben Budapest a megszállás, a nyilas terror, az ostrom, az éhezés és a pusztulás színterévé válik.
A dramaturgia így fokozatosan szűkíti a teret: eleinte még egy ország, majd egy város, végül egy-egy ember sorsa kerül a középpontba. A történelem egyre inkább személyes túlélési történetté válik.
Budapest mint főszereplő
LeBor nem csupán emberekről ír. Budapest maga is szereplővé válik. A háború előtti város a kultúra, a kávéházak, az éttermek, a színházak és az éjszakai élet helyszíne. A szerző egy olyan kozmopolita Budapestet idéz fel, amelyben magyarok mellett németek, görögök, szerbek, románok, örmények, oroszok és zsidók is otthon érezték magukat. Aztán jön a megszállás, a városkép megváltozik. A korábbi társadalmi élet helyére gettók, csillagos házak, munkaszolgálat, deportálások, nyilas razziák és légitámadások lépnek. Végül pedig maga Budapest kerül ostromgyűrűbe, a modern, elegáns, európai metropoliszból romváros lesz. Ezért is találó a cím: Budapest végnapjai. Nem egyszerűen egy háború végnapjai ezek, hanem egy város addigi világának végnapjai.
Műfaji besorolás
A Budapest végnapjai elsősorban történelmi tényirodalom és dokumentarista történelmi munka, ugyanakkor narratív történetmesélési technikája miatt sok tekintetben olvasmányosabb, mint egy hagyományos történettudományi monográfia. LeBor újságírói és írói módszere erősen érződik a szövegen: a nagy történelmi folyamatokat személyes sorsokkal, jelenetszerű epizódokkal és karakterportrékkal kapcsolja össze. A szerző fikciós technikákhoz közelítő narratív eszközöket is alkalmaz, miközben a kötet alapját levéltári anyagok, naplók, dokumentumok és interjúk adják.
A könyv nem könnyű olvasmány
Nem azért, mert száraz lenne – nem az, hanem azért nehéz olvasmány, mert túl sok minden történik benne, és ezek között nagyon sok a fájdalmas történet. A szereplők száma nagy, a történetszálak gyakran keresztezik egymást, és a történelmi háttér részletessége miatt koncentrált olvasást kíván. A könyv végén különösen fontosak a kiegészítő részek: megtudhatjuk az életben maradt szereplők további sorsát, valamint megtaláljuk a képek forrásait, az archívumok jegyzékét, a bibliográfiát és a jegyzeteket. Ez nem pusztán tudományos, hanem hitelességi okból is fontos, hogy a szerző megmutatja: ennek a történetnek vannak forrásai, nevei, dokumentumai, bizonyítékai. LeBor ráadásul személyesen is kötődik a témához, néhai apósa, Lichtenstein Róbert tizennégy éves gyerekként élte túl a nyilaskeresztes üldözést. A könyv megírásának egyik személyes indítéka tehát nem pusztán újságírói kíváncsiság volt.
Kinek ajánlható?
Elsősorban azoknak, akiket érdekel Budapest története, a második világháború és a magyar holokauszt története. De ennél jóval szélesebb olvasóközönségnek ajánlható:
Zárszó
Adam LeBor könyvének egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy mi történt Budapesten 1944–45-ben, mert ezt már tudjuk, hanem az, hogy hogyan történhetett meg mindez? Hogyan válhatott egy európai nagyváros, amely néhány évtizeddel korábban még a modernitás, a kultúra és a sokszínűség egyik szimbóluma volt, a gyűlölet, a kirekesztés és a tömeges erőszak színterévé? És hogyan lehetett ugyanebben a városban a legsötétebb időkben is bátorságot, emberséget és önfeláldozást találni?
A Budapest végnapjai nem engedi, hogy Budapest háborús történetét egyetlen mondattal elintézzük. Nem mondhatjuk, hogy „a nácik tették”, és ezzel lezárhatjuk a kérdést. Nem mondhatjuk azt sem, hogy minden magyar bűnös volt. A könyv ennél nehezebb és igazabb utat választ: embereket mutat, akik döntési helyzetekbe kerültek. Voltak, akik üldöztek. Voltak, akik együttműködtek. Voltak, akik hallgattak. Voltak, akik menekültek. És voltak, akik másokért kockáztatták az életüket. LeBor végső soron nemcsak Budapest pusztulásáról ír, hanem arról, hogy egy város sorsa az ott élő emberek döntéseinek összege.
A történelem nem akkor kezdődik, amikor már eldördülnek a fegyverek, hanem jóval korábban – azokban a pillanatokban, amikor egy társadalom először elfogadhatónak kezd tartani valamit, amiről korábban azt tudta, hogy elfogadhatatlan. És amikor eljönnek Budapest végnapjai, már késő visszafordulni.
Fülszöveg
Adam LeBor 1961-ben született Londonban. Arab nyelvet, nemzetközi történelmet és politikát tanult a Leedsi Egyetemen, majd Jeruzsálemben is tanult arab nyelvet. 1991-től mintegy negyedszázadon át külföldi tudósítóként dolgozott, és hosszú időt töltött Budapesten. Tudósítóként számos országban járt, a délszláv háborúkról pedig a The Times és a The Independent munkatársaként is jelentett. Újságíróként és íróként többek között a The Times, a Sunday Times, a The Economist és más nemzetközi lapok számára dolgozott. Könyvei között történelmi tényirodalmi és regényes munkák egyaránt megtalálhatók; Hitler's Secret Bankers című kötete Orwell-díjra is jelölést kapott. Budapesthez tehát nem kívülállóként közelít: hosszú éveken keresztül élt a városban, és saját bevallása szerint egyes budapesti épületeken 1991-ben is szembesülhetett bárki a háború még mindig látható nyomaival. (A cikk szerzőjének személyes megjegyzése: megerősítem az információt.)
a kiadó oldalán.
Megjegyzés küldése