Nemzeti Parkok a világ minden tájáról – Quttinirpaaq Nemzeti Park – Kanada
Van a Földön néhány hely, amelyről az embernek tényleg az az érzése, hogy már majdnem eljutott a világ végére. Ahol a civilizáció több száz kilométerre van, a táj nagy részét jég és szikla borítja, a tél hónapokon át tartó sötétséget jelent, nyáron pedig hetekig le sem megy a Nap. Ahol egy folyón való átkelés is komoly akadály lehet, mert a vízszint néhány óra alatt méteres nagyságrendben változhat a gleccserek olvadása miatt. Ismerjük meg együtt a kanadai sarkvidéki Quttinirpaaq Nemzeti Parkot!
Észak-Kanadában, Ellesmere-sziget legészakibb részén található a Quttinirpaaq Nemzeti Park, Kanada legészakibb nemzeti parkja és egyben az ország második legnagyobb nemzeti parkja. Területe 37 775 négyzetkilométer, vagyis valamivel nagyobb, mint Magyarország egyharmada. A park legészakibb részei mindössze körülbelül 720 kilométerre vannak az Északi-sarktól. A neve inuktitut nyelven nagyjából azt jelenti: „fent”, „a világ tetején”, és ennél találóbb nevet nehéz lenne találni.
Quttinirpaaq azonban nem egyszerűen egy hatalmas, havas vadon.
Tulajdonképpen három teljesen eltérő világ találkozik benne. Ott vannak a magas hegyek és az ezeket borító jégsapkák, a szinte növényzet nélküli sarkvidéki sivatag, valamint néhány különleges, sokkal termékenyebb völgy, amelyek szinte oázisként jelennek meg ebben a kegyetlen környezetben.
A park 36 százalékát jégsapkák és gleccserek borítják, az összefüggő jégmezők pedig helyenként akár 900 méter vastagok is lehetnek. A jégből itt-ott nunatakok, vagyis a jégtakaróból kiemelkedő sziklás hegycsúcsok állnak ki. A táj geológiája is elképesztően összetett: különböző korú üledékes kőzetek, egykori tengeri üledékek, vulkáni eredetű kőzetek és több földtani korszakban kialakult szerkezetek találkoznak egymással. A térség geológiáját a Pearya-terranum, több különböző gyűrődési öv, a paleozoós kőzetek és a hatalmas Sverdrup-medence üledékei is alakították, majd az utóbbi százezer években a jég formálta át újra és újra a felszínt. Éppen ezért Quttinirpaaq olyan, mintha egyszerre több földtörténeti korszakot is végiglapoznánk.
A hegyeket szétszabdalták a gleccserek, a völgyekben morénák és egykori gleccserfolyók üledékei rakódtak le, a partvidéken pedig a tenger és a jég együtt alakította a tájat. A sarkvidéki hideg miatt a fagyaprózódás ma is folyamatosan dolgozik: a kőzetekbe beszivárgó víz megfagy, kitágul, majd újra kiolvad, és lassan darabokra töri a sziklákat. Sok helyen emiatt óriási, szögletes kőtörmelékmezők borítják a hegyoldalakat.
A park egyik leglátványosabb vidéke a Grant Land-hegység, amelynek része a Barbeau Peak. A 2616 méter magas csúcs nemcsak Nunavut, hanem egész Kelet-Észak-Amerika legmagasabb hegye. A hegy maga is egy nunatak, amely a hatalmas jégmezőből emelkedik ki. Mellette ott húzódnak a British Empire Range és más, jéggel borított hegyvonulatok, ahol a csúcsok között hatalmas jégmezők és gleccserek vonulnak.
És aztán ott van a park egyik legnagyobb meglepetése: a Lake Hazen, vagy ahogy sok inuit nevezi, Tasialuk.
A tó több mint 70 kilométer hosszú, legnagyobb mélysége körülbelül 267 méter, és a sarkkörtől északra fekvő tavak között a legmélyebb. Mérete önmagában is lenyűgöző, de nem ezért különleges igazán. A tó medencéjében kialakult sajátos mikroklíma miatt a környék sokkal melegebb és nedvesebb, mint a környező sarkvidéki sivatag. A déli kitettségű hegyoldalak, a gleccserekből érkező víz és a medence védettsége együttesen olyan környezetet hozott létre, amelyet a kutatók sarki oázisként emlegetnek.
A tó partján ezért egészen furcsa látvány fogadja az embert.
A távolban kopár, jeges hegyek emelkednek, a háttérben gleccserek húzódnak, az előtérben pedig füves, virágos tundramezők zöldellnek. Ugyanazon a néhány négyzetkilométeren belül találkozik a jégmező, a kőpuszta és a meglepően buja növényzet.
A Lake Hazen-medence nem véletlenül lett a park egyik legfontosabb kutatási területe is. A gleccserekből számtalan patak és folyó szállít olvadékvizet a tóba, amelyet végül a 29 kilométer hosszú Ruggles River vezet tovább. A park más folyói, köztük a Macdonald és az Air Force folyó, szintén gleccserolvadékból táplálkoznak. Ezek azonban nem olyan békés patakok, amelyeken nyugodtan átsétál az ember. A vízhozam a nap folyamán is nagyon gyorsan változhat, ahogy a levegő melegszik és felgyorsul a jég olvadása. A Parks Canada szerint a folyóátkelések jelentik a nyári látogatások egyik legnagyobb veszélyét, és néha órákat vagy akár napokat is várni kell, mire biztonságossá válik egy átkelés.
A park élővilága elsőre talán meglepően gazdagnak tűnik ahhoz képest, hogy milyen körülmények uralkodnak itt.
A Quttinirpaaq nagy része sarkvidéki sivatag, ahol évente kevesebb mint 2,5 centiméter csapadék hullik. A talaj folyamatosan fagyott, a nyár rövid, a növények számára pedig nagyon kevés idő áll rendelkezésre a növekedéshez. Emiatt a növényzet általában ritka és alacsony. Megtalálhatók itt sások, füvek, mohák és zuzmók, de a védettebb, nedvesebb területeken már jóval gazdagabb növényközösségek alakulnak ki. A tundrán többek között sarkvidéki pipacsot, különféle kövirózsaféléket, törpefűzfákat, havasi lóherét, hegyi lóromot és gyapjúsást is találni. A növények nagy része egészen apró termetű, sokuk párnaszerűen nő, hogy közelebb maradjon a talajhoz, ahol valamivel kevésbé éri őket a szél és a hideg.
Az egyik legkülönlegesebb növény pedig egy apró moha, a Porsild's bryum, amely a parkban védelmi szempontból is kiemelt faj. Kanadában veszélyeztetettként tartják számon, ezért külön kutatási és megfigyelési program is foglalkozik vele, egyébként világszerte is rendkívül ritka faj, Alaszka térségének magashegyei között és Colorado hegységeiben él még.
A növények természetesen az állatvilágot is eltartják.
Quttinirpaaq egyik jellegzetes állata a pézsmatulok, amely hatalmas csordákban is feltűnhet a tundrán. Mellette él itt a veszélyeztetett Peary-karibu, sarki nyúl, lemming, hermelin, sarki róka és sarki farkas. A Lake Hazen környékén a sarki nyulak különösen nagy számban gyűlhetnek össze, és a rövid nyár idején valóságos állati oázis alakul ki.
A tengerparti részeken már más világ kezdődik. A park mintegy 2375 négyzetkilométernyi tengeri élőhelyet is magában foglal, mély fjordokkal, tengeri jéggel és hatalmas jégpolcokkal. A térségben gyűrűsfóka, szakállas fóka, narvál és jegesmedve is előfordul.
A madárvilág is meglepően változatos. A rövid sarkvidéki nyárra többek között hólibák, vöröstorkú búvárok, pehelyrécék, hófajdok, hófarkúak, havasi partfutók és más vonuló madarak érkeznek. Mintegy harminc vonuló madárfaj használja a park élőhelyeit.
A Quttinirpaaqban található édesvizek halvilága viszont sokkal szegényebb. A park tavainak és folyóinak egyetlen őshonos édesvízi halfaja a sarki szemling, amely kiválóan alkalmazkodott a rendkívül hideg vizekhez. A kisebb vízfolyások jelentős részében még halak sincsenek, csupán gerinctelen élőlények. A jégpolcokon kialakuló úgynevezett epilf-tavakban pedig különleges mikrobiális közösségek élnek.
A partvidék egyik legkülönlegesebb természeti képződményei a tengeri jégpolcok. A park északi részén több kilométerre is benyúlhatnak a tenger fölé, és helyenként több tíz méter vastag, édesvízi jégből álló rétegek maradványai is fennmaradtak. Ezek a képződmények a Föld sarkvidéki éghajlatának változásait is megőrzik, ezért tudományos szempontból rendkívül fontosak.
Az egyik legismertebb helyszín a Ward Hunt-sziget, a park északi részén. Itt nemcsak a jég és a tenger találkozik, hanem a modern sarkkutatás is. Az elmúlt évtizedekben meteorológiai, glaciológiai és oceanográfiai kutatásokat is végeztek a környéken, a terület pedig ma is fontos megfigyelési hely az éghajlatváltozás kutatásában. A Quttinirpaaq tulajdonképpen egy hatalmas természetes laboratórium, amelyen évtizedek óta figyelik a gleccserek, a tengeri jég, a permafroszt, a tavak és az élővilág változásait.
Quttinirpaaq nem lakatlan terület.
Lehet, hogy ma nincs állandó település a parkban, és év közben csak nagyon kevés ember jár erre, de az emberi történelem több ezer éve jelen van a tájban.
A parkban több száz régészeti lelőhelyet tartanak számon. A legkorábbi nyomok több mint négyezer évesek, és az úgynevezett Independence I kultúrához kapcsolódnak. Ezek az emberek a kanadai sarkvidéken keresztül egészen Grönlandig vándoroltak. Az út egyik fontos része a Muskox Way, vagyis a pézsmatulok-út volt: természetes völgyeken és a Lake Hazen medencéjén keresztül vezető útvonal, amely lehetővé tette az emberek mozgását a szigeten és tovább Grönland irányába.
ajd a Thule inuitok, a mai inuitok közvetlen ősei is megtelepedtek a területen. A Thule emberek nagyjából ezer éve jelentek meg ezen a vidéken, és több száz éven keresztül éltek itt. A parkban sátorgyűrűk, élelmiszertárolók, vadászcsapdák, vadászlesek és földbe mélyített lakóhelyek maradványai őrzik a nyomaikat. Összesen már 296 régészeti lelőhelyet dokumentáltak.
A Kettle Lake környéke különösen érdekes ebből a szempontból. Itt egymáshoz közel megtalálhatók az Independence I és a Thule kultúra emlékei, és az ember szinte ugyanazt az útvonalat járhatja végig, amelyet több ezer évvel ezelőtt vadászok és vándorló családok is használtak. A kövek, a régi sátorgyűrűk, a tárolóhelyek és az egykori táborok már önmagukban történeteket mesélnek egy olyan világról, amelyben ezeknek az embereknek a túlélése a környezet minden apró részletének ismeretétől függött.
Itt nincs éles határ természet és kultúra között.
A táj maga volt az út, az élelmiszerforrás, a naptár, a menedék és a történetek hordozója. Egy folyó nem egyszerűen folyó volt, hanem útvonal. Egy völgy nem egyszerűen völgy, hanem természetes átjáró. Egy tó pedig nemcsak vízforrás, hanem vadászterület és tájékozódási pont.
Az inuit hagyományos tudás, az úgynevezett Inuit Qaujimajatuqangit, pontosan ezt a fajta felhalmozott tudást jelenti. Nem egyszerűen „népi bölcsességről” van szó, hanem a környezetről, az állatokról, az időjárásról, a mozgásról, a túlélésről és a közösségi életről generációkon keresztül továbbadott ismeretrendszerről. A park mai kezelésében ez a tudás ugyanolyan fontos szerepet kap, mint a modern tudomány. A Quttinirpaaqot a Parks Canada és az inuit közösségek közösen igazgatják.
A hozzá kapcsolódó hat alapelv közül talán az egyik legszebb az Avatittinnik Kamattiarniq, vagyis a földdel és a környezettel való törődés, de fontos az is, hogy a tudást megfigyeléssel, gyakorlással és tapasztalattal adják tovább, valamint hogy a döntéseket közösen, egymás véleményét meghallgatva hozzák meg.
A Quttinirpaaqhoz tehát nem egyetlen híres, mindenki által ismert monda vagy legenda kapcsolódik. Sokkal inkább egy egész szóbeli tudásvilág, amelyben a táj, az állatok, az útvonalak és az egykori emberek történetei összetartoznak. A hivatalos parkanyagok is azt hangsúlyozzák, hogy az őslakos történelem és tudás nem pusztán a régészeti leletekben, hanem az emberek földről és életről szóló történeteiben él tovább.
A terület későbbi történetéhez pedig már a sarkkutatás is hozzátartozik.
A Fort Conger nevű helyen az 1870-es évektől kezdve több amerikai és európai expedíció is bázist hozott létre. George Nares, Adolphus Greely és Robert Peary expedíciói is használták a területet. Greely 1881 és 1883 között itt végzett kutatásokat, amelyek az első Nemzetközi Poláris Évhez kapcsolódtak, a későbbi expedíciók pedig szintén fontos szerepet játszottak az Északi-sarkvidék feltérképezésében. A fennmaradt épületek és tárgyak ma történelmi örökséget képviselnek.
Az európai és amerikai sarkkutatók gyakran úgy jelennek meg a történelemben, mint akik „meghódították” vagy „felfedezték” az Északi-sarkvidéket, miközben az inuitok már évezredek óta ismerték és használták ezeket a területeket. A Fort Conger történetéhez is hozzátartozik az inuit emberek segítsége: az expedíciók túlélése és sikeressége nagyban függött a helyi tudástól, a vadászattól, a közlekedési ismeretektől és az alkalmazkodási technikáktól. A Quttinirpaaq mai szemlélete ezért már nem csak a sarkkutatók történetét meséli el, hanem azt is, hogy kik éltek itt előttük, és milyen tudással rendelkeztek.
A nemzeti park eredetileg 1988-ban nemzeti parkrezervátumként jött létre, majd a Nunavut földigénylési megállapodás és az inuitokkal kötött megállapodások után 2001-ben vált hivatalosan Quttinirpaaq Nemzeti Parkká. A park kezelésében az inuit közösségek és a kanadai Parks Canada közösen vesznek részt, ami különösen fontos egy olyan területen, ahol a természeti és a kulturális örökség ennyire szorosan összefonódik.
A terület ráadásul Kanada UNESCO világörökségi várományosi listáján is szerepel. Négy különböző szempont alapján tartják kiemelkedő értékűnek: a több ezer éves emberi jelenlét, a rendkívüli természeti látvány és jelenségek, a magas szélességeken zajló gleccseres és jégpolcos földtani folyamatok, valamint a különleges sarkvidéki élővilág miatt.
Itt tényleg mindenből van egy kicsi. Van benne elképesztő geológiai történet, hatalmas hegyek, gleccserek, jégpolcok, folyók, egy sarki oázisnak számító tó, különleges állatok és növények. Van több ezer éves emberi történelem, eltűnt kultúrák régészeti nyoma, inuit örökség, sarkkutatók régi táborhelyei és modern tudományos kutatás.
És mindez egy olyan helyen, amelyet nyáron sem egyszerű megközelíteni.
Quttinirpaaq ma is olyan terület, ahol az embernek valóban önellátónak és tapasztaltnak kell lennie. A park nagy része teljes vadon, kijelölt túraútvonalak és kiépített infrastruktúra nélkül, a látogatók pedig legkönnyebben charterrepülővel, főként május és augusztus között juthatnak el ide.
Talán éppen ezért van valami különös abban, ahogy az ember elképzeli ezt a tájat.
A horizonton ott áll a Barbeau Peak, a völgyekben pézsmatulkok vonulnak, a sarkvidéki nyár néhány hetében virágok borítják a Lake Hazen környékét, fölöttünk egész nap világos az ég, miközben valahol a jégmezők alatt több ezer év története fekszik.
És ha nagyon messzire nézünk, már csak jég, hegyek és tenger marad.
A világ tetején.
Megjegyzés küldése