Könyvajánló – Mark Lawrence: A könyv, ami megtörte a világot
Egy hatalmas könyvtár önmagában is meglehetősen jó helyszín egy fantasyhez. De mi történik akkor, ha ez a könyvtár nagyobb egy városnál, időn és téren átívelően kapcsol össze különböző világokat, és olyan régi, hogy még azok sem tudják pontosan, kik építették, akik generációk óta benne dolgoznak?
A könyv, amit nem fogott a tűz után Mark Lawrence ott folytatja, ahol az első kötetben abbahagyta, csak közben jóval szélesebbre nyitja a történetet.
Evar és Livira immár elszakadva próbálnak visszatalálni egymáshoz. Evarnak ki kell jutnia a könyvtárból egy számára teljesen ismeretlen világba, Livira pedig egy egészen különös helyzetben találja magát: vissza kell szereznie azt a könyvet, amelyet ő maga írt. Ehhez pedig a saját történetébe kell visszalépnie, és szó szerint a saját szavai között kell eligazodnia.
Már önmagában ez az ötlet is tipikusan az a Lawrence-féle gondolat, ami több történetében is visszaköszön. A könyv egyszerre tárgy, történet, emlék és világ. Egy regényben szereplő szavak pedig itt nem egyszerűen elmesélnek valamit, hanem képesek beavatkozni abba, ami körülöttük történik.
Chelca és Hellet rabszolgaként élnek, amikor egy régi ásatás során különös könyvekre bukkannak. Innentől az ő történetük is összekapcsolódik a könyvtáréval, és egyre több olyan részlet derül ki, amely az első kötetben még csak rejtélynek tűnt.
Chelca különösen érdekes szereplő lett számomra. A könyvtár eddig leginkább úgy jelent meg, mint a tudás hatalmas tárháza, ahol a könyvek megőrzése szinte szent feladat. Az ő története viszont felvet egy kellemetlen kérdést: mit ér a megőrzött tudás annak, akit eleve kizárnak belőle?
Egészen másképp nézünk a könyvtárra attól a ponttól, hogy nemcsak azt látjuk, mit őriz, hanem azt is, kik nem férhetnek hozzá. A tudás hatalom, és egy olyan világban, ahol ezt szó szerint könyvekben tárolják, meglehetősen komoly következményei lehetnek annak, hogy ki dönthet arról, mit lehet elolvasni, mit kell elzárni, és kinek nyitják ki egyáltalán az ajtót.
Ez szerintem az egyik legjobb dolog a folytatásban: az első részben még lenyűgözött maga a könyvtár, itt viszont már elkezdünk kérdéseket feltenni vele kapcsolatban. És minél többet tudunk meg, annál kevésbé tűnik egyszerű helynek.
A könyvtár ugyanis saját törvények szerint működik. Idő és tér egészen másképp viselkedik benne, a különböző korszakok és helyek között pedig olyan kapcsolatok jönnek létre, amelyeket az olvasónak sem könnyű azonnal átlátni. Lawrence ráadásul szándékosan nem ad oda minden információt rögtön. Egy-egy jelenetet sokszor csak később értünk meg igazán, amikor egy újabb részlet a helyére kerül.
Ez néha kifejezetten élvezetes, néha viszont dolgozni kell vele. Nem olyan könyv, amely mellett fél szemmel lehet sorozatot nézni vagy épp főzni. Több szereplő, több időszál és több helyszín fut egymás mellett, ráadásul ezek időnként össze is csúsznak. Én ezt alapvetően szeretem, mert folyamatosan gondolkodásra késztet, de biztosan lesznek olyan olvasók, akiknek egy ponton már túl soknak érződik a sok információ. A több idősík és a sűrűbb történetvezetés néha megterhelő, miközben mások éppen ezt tarthatják a könyv egyik legizgalmasabb tulajdonságának.
Nekem közben az is nagyon tetszik, hogy a folytatás nem akarja ugyanazt csinálni, mint az első rész. A könyv, amit nem fogott a tűz egyik nagy erénye az volt, hogy hosszú időt töltöttünk a könyvtár falai között, és fokozatosan fedeztük fel ennek a különös világnak a szabályait. Itt viszont kitárul az ajtó. Evar kijut a hatalmas épületből, új helyeket látunk, új népek és fajok jelennek meg, miközben a könyvtár története egyre nagyobb léptékű konfliktussá válik.
Ettől a világépítés is sokkal érdekesebbé válik. Az első könyv után már tudjuk, hogy a könyvtár nem véletlenül létezik, de itt kezdjük igazán megérteni, milyen régi a konfliktus, amely körülötte zajlik. Régen elhangzott egy hazugság, amely azóta egyre nagyobb következményeket szül, és ami kezdetben talán egyetlen döntésnek tűnt, generációkon, korszakokon és egész társadalmakon keresztül hat tovább.
A a jelen problémája mögött ott vannak régi döntések, amelyeket a most élők már nem is értenek teljesen, mégis együtt kell élniük a következményeikkel. Egy világ történelme ilyenkor nem háttéranyag lesz, hanem maga is a cselekmény része. És közben a könyv végig játszik azzal a gondolattal is, hogy vajon mennyire határoznak meg bennünket a történetek, amelyeket ismerünk.
Livira írt egy könyvet. A könyv pedig hatással van másokra. De vajon mi történik akkor, ha egy általunk megalkotott történet már nem csak történet? Ha mások életét, döntéseit és akár egy egész világ sorsát is befolyásolja? Itt már nemcsak arról van szó, hogy az irodalom képes megváltoztatni az embereket. Arról is, hogy aki történetet ír, annak felelőssége van azért, amit létrehoz. És ez különösen érdekes egy olyan világban, ahol a könyveknek tényleges hatalmuk van.
Az sem véletlen, hogy a történetszál egyre inkább háborúvá alakul. A szereplők lassan választás elé kerülnek, és nem minden esetben azért, mert pontosan tudják, mi a helyes. Sokszor egyszerűen csak arról kell dönteniük, hogy miben hisznek, és mit hajlandók feláldozni azért, hogy ezt megvédjék. A tudásról, hatalomról, hitről, felelősségről és arról szól, hogy mennyit ér egy megőrzött igazság, ha közben emberek pusztulnak bele abba, hogy megszerezzék vagy elrejtsék.
Mark Lawrence ráadásul nem spórol a kegyetlenséggel. Vannak brutális jelenetek, veszteségek és olyan döntések, amelyeknek valódi következményeik vannak. De ezúttal számomra nem a brutalitás volt érdekes, hanem az, hogy mennyire következetesen épülnek egymásra a döntések. Egy szereplő választ valamit, annak lesz egy következménye, arra valaki más reagál, és egyszer csak egy egész rendszer kezd összeomlani.
A történet közben egyre inkább összefonódik Evar, Livira, Chelca, Hellet és a többi szereplő sorsa, miközben még mindig nem látjuk az egész képet. Tudjuk, hogy valami hatalmas készülődik, de azt már nem könnyű megmondani, pontosan ki mellett kellene állnunk, és hogy egyáltalán létezik-e olyan oldal, amely teljesen ártatlan.
Talán ez az, ami miatt a második kötetet sokkal jobban élveztem, mint egy egyszerű „középső részt” szoktam. Érezhető rajta, hogy előkészíti a trilógia lezárását, közben mégis tovább építi a világot és új kérdéseket is feltesz. A könyv, ami megtörte a világot azért működik, mert nem még több rejtélyt pakol az első kötet kérdéseire. Átértelmezi azt is, amit már tudunk róla.
A könyvtár, amely elsőre lenyűgözőnek tűnt, egyre nyugtalanítóbbá válik. A tudás, amelyet mindenáron meg kell őrizni, egyre nagyobb árat követel. A szereplők pedig lassan rájönnek, hogy amikor eljön az idő, nem lehet örökké a könyvek mögé bújni. Előbb-utóbb ki kell lépni a könyvtárból. És amikor ez megtörténik, már nem az lesz a kérdés, hogy milyen titkokat rejt még ez a végtelen épület. Hanem az, hogy mi történik a világgal, amikor valaki végre felnyitja az összes ajtót.
A kötet a Fumax Kiadó jóvoltából, Tüzer Tamás fordításában került kiadásra. Elérhető a borítóra kattintva kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése