Könyvajánló - Andrea Mara: Valaki a padláson
Azt hitted, egyedül vagy otthon?
Gondold át még egyszer.
Senki nem sejt semmit.
Amikor a lányod mutat egy videót, amiben egy maszkos férfi kimászik egy padlásablakon, először nem foglalkozol vele. De aztán felismered a szőnyeget, a lépcsőt, a festményeket. Összevissza ver a szíved: ez a felvétel az otthonodban készült.
Valaki bosszút forral.
Biztos vagy benne, hogy ebbe a kerítéssel körülvett luxuslakóparkba senki nem juthat be, hiszen eleve úgy találták ki, hogy távol tartsa a betolakodókat. De aztán megjön a második videó – ezen is ugyanaz látszik, mint az elsőn –, és komolyan kezdesz pánikba esni.
Mindenki titkol valamit.
Lehet, hogy lakik valaki a padlásodon? Miért téged szemelt ki ez az idegen? És mi van, ha egyáltalán nem is idegen?
A krimik egyik legnagyobb ereje számomra mindig az, hogy képesek kétféle kíváncsiságot is felébreszteni. Az egyik nagyon egyszerű: ki a tettes? A másik azonban ennél sokkal érdekesebb: hogyan jutott el idáig? Az igazán jó bűnügyi történetekben ugyanis a megoldás nem elég önmagában, az odavezető út ugyanolyan fontos. A Valaki a padláson is erre épít.
A történet már az első oldalakon olyan feszültséget teremt, amely végig elkíséri az olvasót. Van valami különösen nyugtalanító azokban a történetekben, amelyek egy zárt házban játszódnak. Egy olyan helyen, amelynek elvileg a legnagyobb biztonságot kellene nyújtania, mégis egyre inkább a bizonytalanság és a félelem színterévé válik. Hiszen mi lehet ijesztőbb annál, mint amikor az ember már a saját otthonában sem érzi magát biztonságban?
Mindig szerettem azokat a pszichológiai thrillereket, amelyek nem a véres jelenetekre vagy a folyamatos akcióra építenek, hanem arra az érzésre, hogy valami nincs rendben. Egy furcsa zaj. Egy apró ellentmondás. Egy olyan részlet, amely önmagában jelentéktelennek tűnik, mégis egyre nyugtalanítóbb lesz, ahogy haladunk előre a történetben.
A Valaki a padláson ezt a bizonytalanságot használja ki. Folyamatosan azt érezzük, hogy valami, vagy leginkább valaki rejtőzik a háttérben, de sokáig nem tudjuk, mi az. A szerző ügyesen adagolja az információkat, újabb és újabb kérdéseket vet fel, miközben az olvasó próbálja összerakni a mozaikdarabokat. Egy idő után már minden apróságnak jelentőséget tulajdonítunk, és óhatatlanul elkezdünk gyanakodni mindenkire.
Ami tetszett, hogy a regény nemcsak a rejtélyre épít, hanem arra is, hogyan működik a félelem. Mennyire könnyen kezdjük el megkérdőjelezni a saját érzékeinket. Vajon tényleg hallottunk valamit? Valóban történt valami furcsa, vagy csak a képzeletünk játszik velünk? Ez a bizonytalanság végig ott lebeg a történet fölött, és sokkal nyomasztóbbá teszi, mint bármilyen látványos jelenet.
Különösen szimpatikus volt számomra a főszereplő családja is. A szülők ugyan már elváltak, de a történet szerencsére nem abból próbál drámát csinálni, hogy ki kivel veszekszik. Épp ellenkezőleg. Olyan megoldást választottak, amely elsőre talán szokatlannak tűnik, mégis rendkívül jól működik. A gyerekek maradnak a megszokott otthonukban, a közelben fenntartanak egy kisebb lakást, és öt naponta váltják egymást a házban. Nem a gyerekek vándorolnak egyik szülőtől a másikhoz, hanem a szülők alkalmazkodnak hozzájuk. Közben pedig egy-egy közös vacsora vagy családi program is teljesen természetes része marad az életüknek. Nagyon tetszett, hogy a szerző ezt nem idealizálja, egyszerűen megmutatja, hogy egy válás után is lehet felnőtt módon, a gyerekek érdekeit szem előtt tartva együttműködni.
Valahogy ez az egész családi dinamika végig hitelesnek érződött. A szereplők beszélgetnek egymással, próbálják megoldani a problémáikat, nem minden konfliktusból csinálnak fölösleges drámát. Olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy nemcsak a rejtély érdekel, hanem egyszerűen jó velük időt tölteni. Ritka, hogy egy thrillerben ennyire megszeresse az ember a főszereplők hétköznapi életét is.
A történet hangulata számomra végig erős maradt. A bezártság érzése, az állandó feszültség és az a folyamatos várakozás, hogy a következő oldalon talán végre választ kapunk a kérdéseinkre, könnyen magával ragadja az embert. Éppen ezért nehéz félretenni a könyvet, mert mindig ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy még egy fejezetet el kell olvasni.
A befejezés ugyanakkor megosztó lehet. Számomra egy krimi megoldása akkor igazán erős, ha nemcsak meglep, hanem utólag is természetesnek érződik. Amikor visszagondolva minden apró jel a helyére kerül, és az ember azt mondja: persze, végig ott volt előttem. Ez az a fajta lezárás, amely számomra igazán emlékezetessé tesz egy bűnügyi történetet, és véleményem szerint Andrea Mara kihagyott egy ziccert. Illetve nem, nem hagyta ki, beépítette a könyvbe, mint a főszereplő egyik gyanúja, ami végül nem igazolódott be. Érzésem szerint nem csak hitelesebb, jobb is lett volna az a megoldás, mert így túl sokszor éreztem azt utólag, hogy az elkövetőnek A - isteni szerencséje van, és B - elképesztő, emberfeletti tehetsége.
Mindezek ellenére a Valaki a padláson végig izgalmas, feszült és jól felépített olvasmány maradt, és teljesen magával rántott a nyomozás része. Az a fajta pszichológiai thriller, amely nem a sokkolásra, hanem a nyugtalanító légkörre épít, és olvasás közben folyamatosan azt az érzést kelti, hogy a legveszélyesebb dolgok néha egészen közel vannak hozzánk. Olyan közel, hogy talán egyetlen mennyezet választ el tőlük. (Nem tudom kihagyni: minden pozitívum ellenére az agyam eldobtam, komolyan! Hát én már a legelső gyanús dolog után összepakoltam volna a gyerekeket és Basilt, a nyuszit, akiért végig izgultam, és elköltözöm a házból akár egy szállodába, amíg meg nem oldódik a helyzet!)
A kötet a 21. Század Kiadócsoporthoz tartozó Next21 gondozásában került kiadásra, a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!
Megjegyzés küldése