Katasztrófák árnyékában - Az Aberfan-tragédia (1966 Aberfan, Wales, Nagy-Britannia)
1966. október 21-én Wales déli részén, egy alig kétezres bányászfaluban a reggel pontosan úgy indult, ahogy mindig. Aberfan völgye fölött köd ült, a házak között szénpor szállt. A Pantglas Általános Iskola tantermeiben nevetés, zsivaj hallatszott. Senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó tanítási nap.
A falu fölé magasodó domboldalon hét hatalmas szénmeddőhányó tornyosult. Évtizedek óta hordták ide a bányákból a felesleges, porózus, vízáteresztő törmeléket. A helyiek tudták, hogy ezek a fekete hegyek veszélyesek. Tudták, mert látták többször, ahogy eső után megmozdul a felszín. Jelezték a bánya vezetőinek, hogy baleset lesz a vége, de a figyelmeztetések süket fülekre találtak.
Aznap hajnalban napok óta tartó eső áztatta teljesen fel az egyik meddőhányót, a belsejében felgyülemlett víz fellazította az anyagot. 9 óra 15 perckor a hegyoldal megindult.
Nem lassan omladozott vagy csúszott, hanem megindult, mint egy fekete lavina. Iszapos, szénporral kevert törmelék zúdult le a völgyre, elsöpörve házakat, kerteket, utcákat, és közvetlenül az iskola épületének csapódott, teljesen betemetve azt. Az osztálytermekben ülő gyerekeknek esélyük sem volt. A zaj néhány másodperc alatt elnémult.
A mentés azonnal megkezdődött, szülők, tanárok, bányászok, szomszédok rohantak a romokhoz puszta kézzel ásni. Lapátok, csákányok, vödrök kerültek elő. A bányászok ösztönösen tudták, mit kell tenni, hogyan kell a föld alól életet menteni — de itt nem volt levegő, nem volt idő. A fekete massza mindent betemetett.
144 ember halt meg. Közülük 116 gyerek.
Aberfan gyakorlatilag elvesztette egy teljes generációját. Voltak családok, ahol több testvér is meghalt. Voltak szülők, akik egész nap ástak, hogy estére megtudják: nincs kit hazavinniük. A falu napok alatt kollektív gyászba zuhant, amelyből soha nem gyógyult meg teljesen.
A tragédia nem természeti csapás volt, inkább az emberi mulasztás katasztrófája.
A meddőhányót instabil talajra építették, természetes források fölé. Nem volt megfelelő vízelvezetés, nem volt geológiai felmérés. A figyelmeztetéseket — írásban, szóban — figyelmen kívül hagyták. A felelős hatóság, a Nemzeti Szénbizottság tudott a veszélyről, mégsem cselekedett.
A hivatalos vizsgálat később egyértelműen kimondta: a katasztrófa megelőzhető lett volna. Nem elkerülhetetlen természeti probléma, hanem emberi döntések sorozata vezetett oda, hogy egy meddőhányó a gyerekekre omlott.
A felelősségre vonás azonban elmaradt, egyetlen vezetőt sem ítéltek el. A kártérítési alapba a falusiak saját adományaiból is bekerült pénz — mintha a gyászolóknak kellett volna hozzájárulniuk a saját tragédiájuk jóvátételéhez. Ez a csendes igazságtalanság legalább olyan mély sebet hagyott, mint maga a katasztrófa.
Aberfan neve azóta nem csak egy helyet jelent. Emlékeztető lett. Arra, hogy a későn meghozott döntéseknek ára van. Hogy a szakértői figyelmeztetések nem akadékoskodások. Hogy a megfelelő infrastruktúra nem absztrakt fogalom, hanem emberéletek felett álló felelősség.
Ma Aberfan csendes, az iskola helyén emlékpark áll. A meddőhányók nagy részét eltávolították. A völgy zöldebb, mint valaha. De a túlélők emlékezete nem halványul. A faluban még ma is pontosan tudják, ki hol ült azon a reggelen az osztálytermekben.
Aberfan azonban nem a pusztulás története, hanem a figyelmen kívül hagyott jelzéseké. És annak a súlyos kérdésnek a története, amely minden ilyen tragédia után ott marad: hány élet kell ahhoz, hogy legközelebb időben meghalljuk a figyelmeztetéseket?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése