Tévelygő csillagok

 Könyvajánló - Tommy Orange: Tévelygő csillagok

Colorado, 1864. Star túlélte a Sand Creek Massacre-t. A Fort Marion börtönébe viszik, és arra kényszerítik, hogy angolul tanuljon és keresztény módra imádkozzon.

Egy nemzedékkel később Star fiának, Charlesnak a Carlisle Indián Iskolába kell járnia. Az iskola alapítója, Richard Henry Pratt brutálisan bánik Charlesszal. Az iskola célja, hogy eltörölje az őshonos történelmet, kultúrát és nemzeti identitást.

Pratt korábban börtönőr volt, ő felügyelte Start a Fort Marionban.

Charles akaratát nem tudja megtörni a kíméletlen bánásmód. Diáktársával, Opal Violával a közös jövőjüket tervezgetik. Amikor kiszabadulnak az intézményből, követni fogják saját vérvonalukat.

Tommy Orange első regényében, a Sehonnaiban a városi indiánok jelenéről mesélt, arról a gyökértelenségről, amelyet egy sokszor elfeledett, sokszor megtagadott múlt kényszerít a mára. Hősei sehonnaiak voltak, mert már nem tudtak azonosulni az ősi hagyománnyal, de a városi életbe sem simultak bele igazán. Egy hatalmas és kaotikus pow-wow volt az a pont, ahol minden szál összeért, minden történet rímelt egymásra – és közben világossá vált, hogy a múlt súlya és a jelen bizonytalansága elől nincs menekvés.

A Tévelygő csillagok ennek az előzménye. A regényben visszafelé indulunk az időben, a gyökerekhez, ahhoz a ponthoz, ahol minden elkezdődött: a mészárlásokhoz, az elhurcolásokhoz, az asszimiláció erőszakos és kegyetlen kísérletéhez. Colorado, 1864. Star túléli a Sand Creeki mészárlást – azt a pillanatot, amikor egy nép jövője egyszerre hullott darabokra a fegyverek ropogása és a vér áradása közben. Starból rab lesz, Fort Marion falai közé zárják, el akarják törölni a nyelvét, a hitét, a múltját. És a trauma, amelyet a leszármazottak is hurcolnak, itt kezdődik.

Egy nemzedékkel később Star fiát, Charlest már a Carlisle Indián Iskolába viszik. Ez az intézmény a civilizációs kísérletnek nevezett brutalitás szimbóluma: „megölni az indiánt, megmenteni az embert” – így hangzott Pratt, az iskola alapítójának szlogenje. Pratt az a férfi, aki valaha Start felügyelte rabként, most pedig a fiát akarja megtörni diákjaként. Ez a folytonosság dermesztő. A múlt nem engedi el a jelent, sőt, mintha minden újabb generációval csak újraírná önmagát, újabb és újabb sebeket ütve a testeken és a lelkeken egyaránt.

De Charles nem törik meg. Ott van benne a szívósság, a dac, a belső hang, amely nem engedi, hogy végleg elszakítsák gyökereitől. A barátsága, majd a szövetsége Opal Violával reményt ad: talán lehet jövő, talán lehet út a fájdalmon keresztül. Az ő történetük nem csupán túlélés, hanem a megőrzés ígérete is – annak, hogy egy vérvonal, egy hagyomány, egy emlékezet továbbvihető, bármilyen kegyetlen erők próbálják is kioltani.

Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a Tévelygő csillagok olyan, mint egy gyászének és egy háborús krónika egyszerre. Fájdalmas, húsba maró, időnként kíméletlenül nyers – mégis van benne valami felemelő. Orange nem próbálja szebbé festeni a múltat, nem áltatja az olvasót azzal, hogy a vér és a könny végül is megtisztító. Nem: a trauma itt trauma marad, a veszteség pedig veszteség. És mégis, a regény minden sorából árad a kitartás, az ellenállás, a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy ami egyszer volt, annak nyoma nem tűnhet el nyomtalanul.

Ha a Sehonnai a mában botladozó, identitásukat kereső városi indiánok könyve volt, akkor a Tévelygő csillagok a múltban gyökeret verő, de kegyetlenül kitépett sorsoké. Két oldala ugyanannak a történetnek. Az egyikben az árnyék még csak vetül, a másikban már itt van. Együtt mutatják meg, hogy a múlt és a jelen nem különálló, hanem egymásra rétegződő tapasztalat, olyan, mint a pók hálója, amely egyszerre otthon és csapda.

Érezni, hogy Orange írásában ott munkál a düh – jogos, égető, néha szinte elvakító. De most valahogy letisztultabb, mint a Sehonnai bevezetőjében volt. Mintha a távolság, a történelmi távlat engedne némi nyugalmat is: a regény inkább krónikás hangon mesél, mintsem szónokol. És ez talán még erősebbé teszi. Nem kell üvölteni ahhoz, hogy a fájdalom átüsse a papírt – éppen a csendesebb hangok azok, amelyek a legmélyebben hatnak.

A cím, Tévelygő csillagok, gyönyörű szimbólum. A csillag egyszerre jelenti a vezérlő fényt, az égi otthont, de egyúttal a tévelygést is: azokat, akik kiestek a pályájukról, akik nem találják már az útjukat. Az indián sorsok pontosan ilyenek: tévelygők, mert erőszakkal űzték ki őket abból a világból, ahol értelmük volt, és nem találják sem a gyökereiket, sem a jelenüket. De fénylenek is – mert a túlélésük, a dalaik, a történeteik mégis fennmaradtak, és még ma is ott élnek minden olyan emberben, aki elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen a múlttal.

Számomra a Tévelygő csillagok nem csupán történelmi regény. Inkább emlékmű. Egy emlékmű a veszteségeknek, az eltörölt életeknek, de egyúttal a megőrzött szavaknak is. Olyan könyv, amelyben egyszerre hallatszik a puskaropogás és a dobszó, egyszerre az ima és a káromkodás. És amely végül ugyanazt súgja, amit a Sehonnai is: hogy bármennyire is szétszórt, sebzett, gyökérvesztett legyen egy nép vagy egy ember, a történetei által sosem lesz igazán sehonnai.

Tommy Orange 1982-ben született Kaliforniában, az oklahomai Cheyenne és Arapaho törzsek tagjaként. Eredetileg hangmérnöknek tanult, később azonban a Santa Fe-i Institute of American Indian Arts intézményben szerzett mesterdiplomát írásból. Első regénye, a Sehonnai (There There, 2018) hatalmas kritikai és olvasói sikert aratott: számos irodalmi díjat nyert, és Pulitzer-díj finalistája lett. 2024-ben jelent meg második könyve, a Tévelygő csillagok (Wandering Stars), amely részben előzménye, részben folytatása a Sehonnai-nak. Orange ma is Santa Fében él, kreatív írást tanít, és kortárs indián irodalom egyik legerősebb hangjaként tartják számon.