Parádé

 Könyvajánló - Rachel Cusk: Parádé

G, a festő, aki azzal fut be, hogy egyszer csak elkezd tótágast álló alakokat festeni. G, a festőnő, aki elnyomó szülei elől menekülve elnyomó férjet választ magának. G, a filmrendező, aki csak édesanyja halálakor kezdi megérteni, hogyan mérgezte az anya az egész család életét. Rachel Cusk legújabb regényében áttűnnek egymásba a különböző alakok, feloldódnak a körvonalak. Újraíródnak a történetmesélés konvenciói, megszűnik a karakter és a cselekmény egysége. Cusk tótágast állítja a nyelvet, hogy megmutassa nekünk a világunkat olyannak, amilyen valójában.

Cusk rátapint a modern élet igazságára. – Patricia Lockwood

G elég idős volt már ahhoz, hogy tudja, ezek a helyzetek, ezek a kibontakozások, amelyek fiatalkorban szinte véletlenszerűnek tűnnek az élet sodrásában, valójában ezek alkotják az életet. A remény, a várakozás, a kiábrándulás ezen pillanataiban, az előhang pillanataiban, mielőtt az akarat elhatározná, hogy belekényszeríti az ént a konformitásba – ilyenkor élünk igazán.

Rachel Cusk Parádé című regénye, ahogy az összes többi sem, nem engedi, hogy az olvasó kényelmesen hátradőljön és lineáris történetként olvassa a könyvet. Már a szereplő nevének ismétlődése, a G-k felbukkanása jelzi, hogy itt nem egyetlen hősről van szó, hanem a személyiség, a tapasztalat és a sors különféle variációiról. A festő, a festőnő és a filmrendező egyazon monogram alatt léteznek, mintha a „G” egy nyitott szimbólum volna: helyettesíthető, átalakítható, kicserélhető. Ez a megoldás egyszerre radikális és felszabadító. Radikális, mert elutasítja a hagyományos karakterépítést, ahol az egyéniség és a sors összetartozása biztosítja a narratíva kohézióját. Felszabadító, mert felmutatja, hogy a történet maga nem az egyéniség zártságában rejlik, hanem a tapasztalat mintázataiban. De ezt a fajta történetmesélést már megszokhattuk Cusktól.

A Parádé valóban „tótágast állítja” a nyelvet és a próza logikáját. Cusk prózája nem anekdotikus, nem kronologikus, nem az ok-okozatiság rendjét követi. Sokkal inkább a tudat mozgásaihoz hasonlít: ahhoz a tapasztalathoz, amikor ráébredünk, hogy az élet lényegét nem a nagy fordulópontok, hanem a köztes pillanatok adják. A várakozás, a remény, a kiábrándulás, a sodródás, a még ki nem mondott, sőt, át nem gondolt döntések és a már elkerülhetetlenné vált felismerések. Az élet „előhangja” – ahogy Cusk nevezi – gyakran fontosabb, mint a hang maga.

Halványan megértettük, hogy anyánk nem több a vele megtörtént, őt formáló dolgok következményénél, ugyanakkor énjének, lelkének működése továbbra is csábító lehetőség maradt számunkra. Hittük, hogy egy nap kilép majd termékké vált testéből, és akkor megpillantjuk a lelkét.

A regény egyik legizgalmasabb rétege, hogy miközben a karakterek különböző társadalmi és családi szituációkban jelennek meg, mindannyian ugyanazzal a problémával szembesülnek: hogyan formálja a hatalom, az elnyomás, a másik ember befolyása az identitást. A festőnő, aki elnyomó szüleitől menekülve éppen egy elnyomó férjhez láncolja magát, nemcsak egy sorsot mutat, hanem azt a ciklikus logikát, amelyben az ember gyakran újrateremti azt, amitől menekülni szeretne. A filmrendező alakja pedig azt példázza, hogy a szülői befolyás akkor sem oldódik fel, amikor a szülő már meghalt – az anya árnyéka, mérgező jelenléte tovább él a gyászban, a felnőtt gyermek belső világában.

Cusk itt is ugyanazt teszi, mint korábbi műveiben: a személyes tapasztalatot egyetemessé tágítja, miközben mégis megőrzi azt az intim hangot, amelytől a szöveg személyesnek, közelinek hat. A Parádé olvasása közben az ember nem azt érzi, hogy „történetet követ”, hanem hogy a saját életének töredékei rezdülnek meg a szövegben. A bizonytalanság, hogy ki is G valójában, valójában csak tükrözi a saját bizonytalanságunkat arról, kik vagyunk mi: miként formál minket a család, a múlt, a döntések, amelyeket meghoztunk – vagy amelyeket nem.

Vajon maga a szerelem is egyfajta tulajdonlás volna? Gyakran ért bennünket az a zavaros benyomás, hogy a szerelem nem kedveli a szabadságot, miközben igyekszik megszemélyesíteni azt.

Ez a könyv arról is szól, hogy miként írjuk újra önmagunkat újra és újra. Nem egyszeri identitásunk van, hanem alakváltozataink sora, és ezek sosem egységesek, inkább egymásba folynak, feloldódnak. A nyelv, amelyet Cusk ehhez használ, ugyanilyen lebegő: nincs benne felesleges díszítés, minden mondata egyszerre pontos és sejtelmes. Az a fajta próza ez, amely szinte átlátszó, mégis súlya van; amely elutasítja a narráció szokványos kereteit, de közben megnyitja az olvasót a saját élete felé.

A Parádé tehát nemcsak egy regény, hanem kísérlet is: kísérlet a nyelv határainak feszegetésére, a történetmesélés konvencióinak átírására. Nem minden olvasónak lesz kényelmes – sőt, talán éppen az a célja, hogy kényelmetlen legyen. De aki hajlandó beleengedni magát ebbe a különös tükröződésbe, az olyan felismerésekkel gazdagodik, amelyek nem csupán a könyvhöz, hanem a saját életéhez is visszacsatolnak.

A gyerekeink – a mi műveink – nem azok voltak, amikre számítottunk. Mintha az első pillanattól kezdve többet tudtak volna nálunk. Mintha a sajátjuk lett volna valamiféle csoda, az élet szikrája, amit mi magunkban sosem fedeztünk fel. Kérdés nélkül az ő oldalukra álltunk – hogy mi ellen, azt mi magunk sem tudtunk igazán. Büszkék voltunk a műveinkre.

A kanadai születésű brit szerző az utóbbi két évtized egyik legmeghatározóbb hangja a kortárs irodalomban. Már memoárjaiban és esszéiben is arról ismert, hogy szokatlan őszinteséggel és kíméletlen pontossággal ír a női tapasztalatról, a családról, a házasságról és az identitásról. A nemzetközileg is nagy visszhangot kiváltó Outline (Körvonal) trilógiájával újradefiniálta a regény műfaját: elmozdult a hagyományos hős-központú narratívától, és inkább a beszélgetések, az elhangzó történetek kaleidoszkópját állította a középpontba. A Parádé ennek a kísérletezésnek egy újabb csúcspontja: egyszerre irodalmi bravúr és mélyen személyes, szokatlanul intim mű.

A kötet a borítóra kattintva elérhető a Park Kiadó oldalán kedvezményes áron!