Agyunk titkai - Az alvásparalízis
Az alvásparalízis első hallásra ijesztő szó, pedig valójában egy természetes, bár nem túl kellemes jelenségről van szó. Röviden: amikor elalszunk vagy felébredünk, az agyunk néha „leelőzi” a testünket. A test ilyenkor még bénult állapotban van – pont úgy, ahogy álmodás közben mindig –, az elménk viszont már éber, vagy félig ébren van. Az eredmény: teljes mozdulatlanság, miközben az agyunk próbálja megmagyarázni a mozdulatlanság okát, ezért sokszor rémálomszerű jeleneteket vetít elénk
Pár évvel ezelőtt már írtam a jelenségről, de azóta egészen másképp élem meg, és más dolgok is történnek velem közben. Ezért gondoltam, ismét előveszem a témát, most egy kis kulturális kitekintéssel is.
Henry Fuseli: The Nightmare
Az alvási bénulás két fő típusa ismert:
elalváskor jelentkező (hypnagogikus) alvásparalízis, amikor az elalvás pillanataiban ragadunk bele ebbe az állapotba;
ébredéskor jelentkező (hypnopompikus) alvásparalízis, amikor reggel, ébredéskor történik meg velünk ugyanez.
Ehhez sokszor társulhatnak különös érzések: mellkasi nyomás, bizarr hangok, fények vagy akár látomások, hallucinációk is. Ezért is alakultak ki világszerte különféle magyarázatok: volt, aki lidércet látott benne, más démonokat, boszorkányt vagy éppen földönkívülieket. Valójában azonban mind ugyanarról a furcsa átmeneti állapotról beszélünk.
Én az utóbbi időben egyre gyakrabban találkozom vele. Heti két-három alkalommal biztosan átéltem, míg régebben sokkal ritkább vendég volt az éjszakáimban. Az érdekes az, hogy nem félek tőle – inkább figyelem, mintha egyfajta kísérlet résztvevője lennék. Sokszor csak azt érzem, hogy a testem hirtelen elnehezül, mintha valami egyre mélyebbre nyomna le az ágyban. Ez nem kellemetlen érzés, de furcsa, és közben szeretnék szabadulni belőle. Nem tudok megmozdulni, de tiszta a tudatom. Gyakran társul hozzá furcsa zúgás vagy tompa hang, mintha lehalkítódna a külvilág.
Hallucináció ritkán kíséri, de előfordult már. Olyankor érdekes kettősséget éltem meg: tudtam, hogy amit látok vagy hallok, az nem „valóságos”, mégis hatott rám. Egyfelől ijesztő, másfelől lenyűgöző, mert belülről érezni, mennyire valóságos tud lenni egy álomszerű kép, teljesen más élmény, mint csak elmesélve hallani róla.
Nálam bezavar a képbe, és valószínűleg ezért is gyakori, az epilepszia. Valójában két igazi rohamom volt több mint húsz éve, és egy évig gyógyszert szedtem rá, azóta viszont nem. De a mai napig nagyon zavarnak a villódzó fények, egyáltalán az éjszakai világítás, és sokáig éreztem főleg este, elalváskor az epilepsziás roham megelőző tüneteit. Ez egy kellemes érzés volt, de tudtam, hogy azonnal ki kell rántanom magam belőle. Ehhez a süppedéshez hasonló a sűrűn jelentkező alvási bénulás kezdete is.
Ami még izgalmas: szinte minden éjszakám része a tudatos álmodás. Majdnem mindig tudom, hogy álmodom, és sokszor irányítani is tudom az eseményeket, legalább részben. Nem mindig sikerül olyasmivel álmodni, amit szeretnék, mégis hatalmas élmény úgy benne lenni egy történetben, hogy közben tisztában vagyok azzal, hogy egy álomról van szó, amit részben befolyásolni is tudok.
Néha ez a kettő – az alvásparalízis és a tudatos álom – össze is kapcsolódik. Mintha ugyanannak az átmeneti világnak a különböző arca lenne: az egyikben tehetetlenül fekszem, és figyelek, a másikban szabadon kísérletezhetek, alkothatok.
Érdekes belegondolni abba is, hogy mennyire ősi tapasztalat ez. Szinte minden kultúrában létezik valamilyen magyarázat vagy alak, ami ehhez a jelenséghez kapcsolódik:
Magyarországon lidércnyomás a neve, amikor egy lidérc ül az ember mellkasán, és nem engedi mozogni. A „boszorkány” szavunk is ehhez kötődik: a török „basz” (nyomni) szóból ered.
A németeknél Alpdrücken, a skandinávoknál a démoni Mara felel érte (innen az angol „nightmare” is), lengyeleknél Zmora okozza, aki álmukban próbálja megfojtani az embereket.
Orosz és más szláv területeken egy Kikimora nevű szellem okozza, egy fura, ijesztő madárszerű lény, aki ráül az emberre alvás közben.
Japánban kanashibari, „fémhez kötözés”, amikor a rossz szellemek vagy halott lelkek láncokkal bénítják meg az alvót. Kínában guǐ yā chuáng, vagyis „szellem nyomja az ágyat”. Thaiföld, Vietnam és Laosz térségében is "szellemnyomás", "phi am" a jelenség neve. Indiában Kanni, egy gonosz démonnő idézi elő.
A Közel-Keleten sokszor dzsinnek művének tartják, akik akár el is rabolhatják az ember lelkét alvás közben.
Afrikában, például a joruba hiedelemben, az ajogunok, vagyis szellemek támadása okozza, máshol boszorkány küldésének hitték. A bantu népnél úgy gondolták, akkor fordul elő, amikor a szellemvilág magához hívja az ember lelkét, ám az valamiért nem képes elengedni a testet, más afrikai népek szerint ilyenkor repülnek a boszorkányok.
Az észak-amerikai indián navajo és pueblo hagyományban a halottakkal való kapcsolatot látták mögötte, más törzsek boszorkánymesterek támadásának tartották.
A hawaii néphit szerint ilyenkor dolgozik az emberben a huna, a titkos, belső erő, és a japánokhoz hasonlóan ők is úgy vélték, hogy az ősök szellemei kötözik le az embert.
A Karib-térségben, főleg a bahamai és jamaicai folklórban az Old Hag, egy öreg boszorkány ül rá az ember mellkasára.
Brazíliában a Pisadeira, egy vén, csontos asszony támad azokra, akik tele hassal fekszenek le: „Ne egyél túl sokat lefekvés előtt, mert jön Pisadeira!”
A filippínó mitológiában a Batibat, egy hatalmas, fa-szerű démonnő, aki azok mellkasára ül, akik kivágják a fáját.
Ebből is látszik, hogy univerzális emberi tapasztalásról van szó, amire, mint mindig, az emberek megpróbáltak a saját szintjükön, a saját kultúrájuk szerint kerekíteni egy mesét, egy magyarázatot. Mivel a jelenség ugyanaz vagy nagyon hasonló, a legtöbb nép különféle, általában rossz szándékú lények mellkasra ülésével magyarázta.
Mivel az alvásparalízis élménye ősidők óta velünk van, természetes, hogy a művészetben és kultúrában is sokféle formában megjelent. Az emberek igyekeztek képekbe, történetekbe önteni azt a furcsa érzést, hogy valami láthatatlan erő nyomja le őket, miközben teljesen éberek – és ez sokszor ijesztőbb volt, mint bármilyen nappali élmény.
Eugene Thivier: La Nuit
A legismertebb ábrázolás Henry Fuseli The Nightmare (1781) című festménye, ahol egy démoni lény ül az alvó nő mellkasán, miközben egy lófej kukucskál ki a sötétből. Ez az ikonikus kép lett a „lidércnyomás” szimbóluma Nyugaton. Más alkotók is megihletődtek: Eugène Thivier La Nuit című szobra, vagy Odilon Redon szimbolista rajzai szintén a démoni nyomás és álomszerű rémület allegóriái.
A gótikus irodalom tele van éjjeli látogatókkal. Edgar Allan Poe több történetében is visszaköszön az élmény: bénultság, fullasztó jelenlét, kísérteties árnyak. Ezek szinte egy az egyben az alvásparalízis átélései.
Odilon Redon rajza
A modern horrorfilmek is gyakran építenek rá. A The Nightmare (2015) című dokumentum-horror kifejezetten erről szól: emberek mesélik el élményeiket, amit aztán félelmetes jelenetekkel rekonstruálnak. Az Insidious vagy a The Haunting of Hill House is játszik azzal a motívummal, hogy a főhős mozdulatlan, miközben árnyék vagy démon áll fölötte.
Zenében is megjelent: több előadó írt számot Sleep Paralysis címmel. A lo-fi és ambient műfajban gyakran próbálják zenei formába önteni azt a furcsa, nyomasztó, mégis transzszerű állapotot, ami ilyenkor átjárja az embert.
Az internetes folklórban (creepypasta-történetekben) nagyon elterjedt az úgynevezett „shadow people” – árnyékemberek – alakja. Ez szinte közvetlen lenyomata az alvásparalízis hallucinációinak. Videójátékokban is találkozni vele: az Alan Wake vagy a Little Nightmares atmoszférája erősen emlékeztet a bénult, álomszerű rémület érzésére.
Számomra érdekes látni, hogy mennyire univerzális élmény ez. Ami nekem furcsa és néha félelmetes epizód az éjszaka közepén, az másnak festmény, szobor, film vagy éppen legenda lett. Valahogy összeköt minket – ugyanazt a köztes világot látjuk, csak másképp meséljük el.
Én ma már inkább úgy tekintek ezekre az élményekre, mint egy kapura ébrenlét és álom között. Van, hogy ijesztő, van, hogy fárasztó, de legtöbbször inkább furcsa és érdekes kaland. És különös módon még szeretek is utólag visszagondolni rájuk – mert mindig adnak valami megfoghatatlan élményt, ami nem történik meg máskor, csak ebben a sajátos köztes állapotban.
Megjegyzés küldése