A Föld halott, az Építészeknek elnevezett, Hold nagyságú entitások a galaxis különböző pontjain feltűnve művészi alkotássá alakítják át a lakott bolygókat, megölve számos élőlényt ezzel a tevékenységgel. Amikor sikerül megérinteni a tudatukat, eltűnnek, és a 80 éves háborúnak ezzel vége szakad. Ám ötven évvel ezután az egyik veterán Közvetítő úgy érzi, csak tűzszünet van, és az Építészek visszatérnek. Miért tűntek el annak idején és most mi történt, hogy újra támadnak? Őrjítően akciódús űropera, fantasztikus világépítés, szájtátva csodált karakterek, helyenként rejtőjenői humor - Adrian Tchaikovsky hozza a szokásos formáját.
Könyvajánló - Adrian Tchaikovsky: A föld szilánkjai - Végső Architektúra, első könyv
Ennél a vaskos, igényes kiadásban megjelent kötetnél érdemes a hátulján kezdeni az olvasást, hogy kontextusba helyezzük a cselekményt. Nem, nem a sci-fi történet végére gondolok, hanem az 547. oldalon kezdődő Idővonal elnevezésű szedetnél, amely a Föld előtt 107-tel kezdődik, és remekül lefesti a háborúban kicsúcsosodó konfliktus kibontakozását, az emberiség kapcsolatfelvételét a galaxis más fajai alkotta népeivel, és az Építészhez elvezető probléma elmeit is kiválóan citálja. Sőt, komplett magyarázatot kínál az 543. oldaltól az Építészek Univerzumához is, amire - valljuk be - olvasás közben szükséged lesz, kedves Olvasó.
 |
| A képre kattintva bele is olvashatsz a műbe |
Ahogy a Közvetítő a Keselyűistennel és annak összetartó legénységével marginalitásban lavírozik, éppen egy elvállalt munkát teljesít, amikor ötven évvel a háború után az űr egy elhagyatott részén a megbízás tárgya az Építészek különleges művészetén átesett képet mutat magáról. Mit jelenthet ez, tanakodnak a roncsvadászok az űrhajón, azt, hogy az idegenek visszatérnek? Később egy doboz kerül a bevontatott és széttrancsírozott űrhajóból a birtokukba, amely... amely tartalmát tekintve vagy hamisítvány... vagy világok sorsának irányítója. És itt kezdődik a könyv által citált bő ötszáz oldalas, galaxisokon átrohanó, merő izgalomban tocsogó száguldás a megoldásért - ráadásul a Keselyűisten és szedett-vedett, de külön-külön és együtt is roppant érdekes legénysége különböző érdekcsoportok ütközőzónájába kerül, ami igen egészségtelen légkört jelent minden tárgy és minden lény számára a fedélzeten (és azon kívül is). Űrgengszterek, számító prédikátorok, nagyhatalmi törekvések, maffia húzások és titkosszolgálati érdeklődések jönnek-mennek az oldalakon - amelyek helyenként és időszakosan (állandóan) üldözésekben és / vagy szócsatákban, illetőleg nagyon is kézzel fogható, pár tucat oldalanként erősen halálos kimenetelű, valóságos űrcsatákban csúcsosodnak ki.
Az ébren utazás a nemtérben nem volt egyenlő a halálos ítélettel. Az sem volt garantált, hogy maradandó őrületbe taszított valakit, de mindkét kimenetel teljes mértékben lehetségesnek számított. A nemtér... más volt. Ott a valós tér dolgai, például az emberek létezése nehezebbnek bizonyult. Szörnyű, magányos helynek tűnt, amíg meg nem éreztél valami... mást. Attól kezdve a magány sokkal jobb lehetőségnek tűnt. A hétköznapibb navigátorok elbújtak a létfelfüggesztő kapszuláikba, miután beállították az útvonalat a nemtér pályákon keresztül, és a hajó csak akkor ébresztette fel őket, amikor az úticél közelében felkészültek a kilépésre a nem térből. Igazából csak akkor kellett valakinek "őrizni a tüzet", ha a hajó letért a járt útvonalakról, és akkor ez a valaki addig bámult a mélységbe, míg a mélység végül visszabámult rá. Ezt csinálták a Közvetítők. Ez felbecsülhetetlen értékű szolgáltatásnak számított, amit csak az Idris-félék adhattak a háború utáni világnak. Legalábbis addig, amíg egyben tudták tartani a tudatukat.
A háború vége az Építészekkel tulajdonképpen egy észrevétel során jött létre. A Közvetítők amikor megérintették az Építész tudatát, az idegen entitás rájött arra, hogy az emberek léteznek és abbahagyták a tevékenységüket. Ebben a 80 éven át tomboló háborúban sok milliárd ember, sok milliárd élet veszett oda, és a felek úgy vívták meg, hogy egyikük sem ismerte a másikat. Amikor az Építészek tudatára ébredtek az emberiség jelenlétének, egyszerűen csak eltűntek, senki sem tudta, hová lettek senki, sem tudta, honnan jöttek, és miért tették, amit tettek. Azóta sem látta őket senki.
Kik az Építészek? - vetődik fel a kérdés galaxis-szerte az emberekben és egyéb lényekben, akiknek léte - nemléte függ szó szerint ezektől az ellenségnek kikiáltott szervezetektől. Az, hogy élnek és gondolkodnak, hamar bebizonyosodik a lapokon - de miért ölnek? Miért csak olyan bolygókat támadnak meg és végzik el rajtuk borzalmas és egyben szemet gyönyörködtető átalakító művészetüket, ahol élőlények népesítik be az adott teret? Ugyanakkor miért kerülnek el olyan lakott bolygókat, amelyek egy réges-régen letűnt kor számukra érzékelhető maradványaival rendelkeznek? (Alkotók romjai) Önálló akaratuk van, vagy felettük is suhogtatja valaki az ostorát? Ezekkel az őrjítő kérdésekkel zárul a Végső Architektúra címmel ellátott sorozat első része. Ma reggel tettem le a művet a kezemből, és afelé tendálnak az érzéseim, ha már itt volna a kezemben a folytatás, az is késő lenne. Akarom a folytatást! (Nem, semmi szeretném és egyéb finomkodások: akarom. Pont.)
Olvassátok!
Fülszöveg
(One of the Final Architecture Trilogy)
Megjegyzés küldése