Kultúrpara

2022. június 9., csütörtök

Asszonyom, édes úrnőm

Akár napjainkba való áthallásokat is felfedezve olvashatjuk Mörk Eleonóra Asszonyom, édes úrnőm című, 17. században játszó, magyar vonatkozásokkal is rendelkező regényét. Világjárvány, a másság kigúnyolása ma is előfordul, és nem volt ez másként pár száz évvel ezelőtt sem. A szerelem és a család fogalma minden társadalmi nyomás ellenére akkoriban sem csak egyfajta lehetett, és - ahogy a könyvből kiderül - boldogság és megelégedettség nemcsak sűrűn járt utakon közlekedhet. Jár-e szabályos szerelem két szabálytalan embernek? - teszi fel a kérdést a szerző a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent kötetében.

Mörk Leonóra 11-én 15 órától dedikál a Jaffa Kiadó pultjánál, ahová szeretettel várja az érdeklődőket, de ha valaki ekkor nem ér rá és szerencséje van, pénteken és szombaton egész nap összefuthat vele, mert kinn lesz a könyvvásár idején a helyszínen.

Könyvajánló - Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm

Mörk Leonóra legújabb regényének címe a mű szerint egy nagyon szép szerelmes dal szövegének egy sora, amelyet egy különleges énekes ad elő közönségének. A férfi – Niccolò Gasparini - a bajor udvar legnagyszerűbb énekese Münchenben, hangja csak az angyalok hangjához hasonlítható, amiért azonban rettenetes árat fizetett. Jeszenszky Johanna éppen Augsburgban tartózkodik, amikor találkozik az énekessel, és Niccoló jellegzetes termetéből, finom arcvonalaiból nem is asszociál a gyakorlottabb szeműek sejtéseire, így nem veszi a jeleket, miért kajánkodnak kibontakozó kapcsolatukon a szabadszájúbb emberek. Amikor a kíváncsi, új megoldásokra nyitott természetű, megfontolt és okos Johanna rájön, hogy érzései milyen tulajdonságú emberre vetítődnek ki, hogy szinte mindenki csak neveti-szánja miatta, rettenetes méregbe gurul, és első indulatában mindennek lehordja Niccolót. 

Hogy lesz ebből szerelem? - teszi fel az olvasó a kérdést. Nos úgy, hogy Johanna édesapja nagy tudású ember, hivatását tekintve orvos, aki korának betegségeit úttörő módon hajlandó gyógyítani, ezzel kapcsolatban nem köti őt gúzsba sem hit, sem világi megfontolások, egyszerűen csak hazafi és haladó szellemű ember. Őmellette nem is lehetett volna a lánya begyepesedett fejű, előítéletek rabságában élő személy. 


A műben tobzódnak a kidolgozott karakterek, királyok, akik vagy az aranycsinálás bűvöletében élnek, vagy a bölcsek kövét kutattatják, főpapok, akik boszorkányokat keresnek, zsoldosok, kurtizánok, és az akkori mindennapok emberei, akik a konyhán dolgoztak, ispotályokban segéderőként lótottak-futottak. Megjelenik a kor zavaros politikai berendezése, Jeszenszky doktor például Wittembergben telepedett le, mert a magyar területen fekvő birtok generációk óta török hódoltsági terület (hol vannak még az 1680-as évek, amikor szövetségi haderővel visszaszoríttatik magyar területekről a török, hogy rögvest a Habsburgoké legyen minden). A doktor sokáig egy helyen amúgy sem szokott megülni, hol hazafiként homályos politikai ügyekben bábáskodik Prágában, máskor híres ember lakóhelyére parancsolják, gyógyítás céljából. A lányát is ebben a gyakorlatias, haladó szellemben nevelte, nem sajnálta sem idejét, sem erejét a témában.

Érdekes olvasni az egyszerre felvilágosult, de az élet intimebb területein járatlan Johanna cselekedeteit, gondolkodásmódját. Lám, akkoriban sem minden nőnek volt mindenáron szíve vágya anyává és a feleséggé válni, ahogy ez a tanultabb nőkre történelmi kortól függetlenül mindig is jellemző volt - de ebben nincsen semmi különös vagy különleges sem. 

Számos titokkal is szembesül az olvasó, amelyek fenntartják a feszültséget a műben és haladásra ösztönzik az abszolválót. Egyrészt Johanna  életében van egy nagy horderejű titok, amiről az apja folyamatosan halogatja a lány felvilágosítását, másrészt Niccoló is tartogat meglepetéseket, ráadásul menekülni is kényszerül olyan nagyhatalmú uraság elől, aki hozzászokott ahhoz, hogy bármilyen szeszélye parancs az alantasai számára. 

Niccolót figuráját megkedveltem természetének rugalmassága, gyakorlatias, megfontolt észjárása miatt. Minden embernek receptre írnám fel, hogy amin nem lehet változtatni, azt elfogadni érdemes, méghozzá úgy elfogadni, hogy teljes valóval, egy gondolatot sem pazarolva semmit sem érő önsajnálkozásra. Ami megtörtént, az megtörtént, azon se sírás, se panaszkodás, se hisztéria, se bosszú nem segít. 

Szerettem olvasni a művet. Johanna szabadságszeretete, nyitott gondolkodása egyenesen üdítő még a mai korunkban is, nemhogy pár évszázaddal ezelőtt. Niccoló empatikus természete, rációkban való megmártózása a mindennapi életben kiváló terepe a nem megyünk fejjel a falnak akkor sem, ha dühünkben, elkeseredésünkben az lenne a legelső gondolatunk a helyzet megoldására. A szerző sehol sem állít piedesztálra semmit és senkit, legfeljebb csak a józan észt, úgyanúgy  megmutatja az esendőséget a nagyhatalmú, nagytudású embernél, mint annak erényeit. Nincs jó rossz nélkül? De mi is az a rossz? Rossz-e egyáltalán? Hiszen annyi igazság van a földön, ahány nézőpontból hajlandóak vagyunk megvizsgálni az adott kérdéskört - és ez pontosan így van jól. 

Egymásra talál-e Johanna és Niccoló? És ha igen, mihez kezdenek közös életükkel? Mörk Leonóra legújabb, Asszonyom, édes úrnőm című regénye arra keresi a választ, hogy vajon jár-e szabályos szerelem két szabálytalan embernek. Egyáltalán, létezik-e szabályos szerelem?

Olvassátok! Szép történet egy igényes kivitelezésű könyvben.


Fülszöveg

Az ​1600-as évek elején Prága az aranycsinálás lázában ég. A várban, ahol ugyanúgy a bölcsek kövét keresi a babonás császár, mint a sok alkimista, varázsló és szerencsevadász, tömlöce mélyén gyermeket szül egy boszorkánysággal vádolt fiatal nő.

Mire a börtönőrei észbe kapnának, ő maga meghal, az újszülöttnek pedig nyoma vész. Mindeközben a vallásháború felé sodródó Európa népeit az Újvilágból érkezett járvány tizedeli. Csodatevőnek hitt déltengeri ellenszerével, a guajakfával Augsburg dúsgazdag polgárai, a Fuggerek kereskednek. Az élet fájaként emlegetett szer nyomában jut el a sváb városba a fiatal Johanna is, aki lány lévén ugyan nem követheti orvos édesapját annak hivatásában, a gyógyfüvekről azonban mindenkinél többet tud. Azt reméli, a titokzatos növény segítségével megmentheti annak a fiúnak az életét, akit a világon a legjobban szeret.

Az élete azonban váratlan fordulatot vesz, amikor megismerkedik az itáliai énekessel, Niccolòval. Az angyalarcú fiú egy új műfaj, az opera csillaga, hercegi udvarokban dolgozik, a legnagyobb zeneszerzők írnak darabokat neki, megnyerő külseje és magával ragadó hangja miatt nők és férfiak egyaránt rajonganak érte. Ő azonban a hírnévért nagy árat fizetett, most pedig menekülni kényszerül egy befolyásos nagyúr elől, aki megszokta, hogy a kívánsága parancs. Johanna és Niccolò körül ott kavarog a változások korának tarka forgataga, kalandor királyokkal és boszorkányüldöző főpapokkal, zsoldosokkal és kurtizánokkal, felejthetetlen farsangi mulatságokkal és olyan csodálatos zenével, amilyet korábban nem hallott emberi fül.

Nekik azonban arra a kérdésre kell választ találniuk, jár-e szabályos szerelem két szabálytalan embernek. Egyáltalán, létezik-e szabályos szerelem?

Mörk Leonóra (a képen) író, újságíró, szerkesztő és műfordító, éveken át az Elle főszerkesztő-helyetteseként, illetve a Nők Lapjában vezető szerkesztőként dolgozott. Ez a tizedik regénye.


Köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak!

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a kiadó honlapjáról a borítóképre kattintva.

Kövess minket Facebookon is!

A képek Mörk Leonóra oldalairól származnak.

ISBN:9789634755791
Cikkszám:1412
Elérhetőség:Raktáron
Szerző:Mörk Leonóra





! – fordult magyarázólag a lány felé az orvos. – Amikor Miksa hercegen erőt vesz az álmatlanság, ami gyakran előfordul, az ő hangja az egyetlen, ami képes megnyugtatni és álomba ringatni – Niccolò Gasparini.

Dr. Jeszenszky János

Johannát 



kép: asszonyom

Az egykori viruló fiatalasszony ugyanis hamar hervadásnak indult, úgy élt a lánya emlékezetében, mint aki általában gyengélkedve feküdt odafent az emeleten, a ház legszebb, kertre néző hálószobájában. Jeszenszky doktor fáradhatatlan gondoskodással vette körül a feleségét, majd idővel Brigitta és maga Johanna is bekapcsolódott az ápolásába. Az asszonyt különféle női bajok gyötörték, a lány úgy tudta, ezért maradt ő egyedüli gyerek, ezért töltötte be mellette a testvér szerepét az unokabátyja, Philipp.

Az új ház felépült, Melanchthon maradt, majd a halálát követően az épület az egyetem professzorainak szolgálati lakásává lépett elő. Így költözhetett be a kinevezésekor Jeszenszky doktor is.

Philipp fáradtan hunyta le a szemét. Amióta nem egészen tizenhat évesen elcsábította az anyja szobalányát, vagy inkább az elcsábította őt, ritkán utasította vissza Vénusz asszonyt, ha az táncba hívta. Hiába tudta, hogy heves vére egy napon bajba sodorja, hiába ismerte az óvatosságra intő példabeszédet, „egy éjszaka Vénusszal, egy élet a higannyal”, azaz egyetlen könnyelmű lépésnek gyötrelmes gyógykezeléssel járó betegség lehet az ára. Mindez nem számított. Csak a pillanat számított, és a mámor, amit ígért.

Hogy nem volt hajlandó elárulni, mi gyötri, Johanna lehajtotta a fejét, és gondolatban elkezdte végigvizsgálni Philipp testét. Hol fészkelhet a baj? Az édesapja egyszer elmagyarázta neki, hogy ha nagyon koncentrál, rá tud hangolódni a betege lelkiállapotára, mintha összekapcsolódnának a gondolataik. Ilyenkor olyasmit is észrevesz, amit az illető nem képes, vagy esetleg nem akar megfogalmazni, és ez segíti a baj felismerésében, illetve a megfelelő gyógymód megtalálásában. Johanna évek óta figyelte, hogyan dolgozik az apja, és idővel benne is kialakult az a kísérteties képesség, hogy belelásson másokba. Amit megtudott, azt nem mindig találta kellemesnek, viszont annál hasznosabbnak.

Míg az édesanyját szüntelen betegeskedése miatt távolinak és elérhetetlennek érezte, mint egy jelenést, az édesapját mindenkinél jobban szerette. A szereteten kívül hozzáfűzte még egy érzés, 3 Fracastoro i. m. amelyre talán a hála kifejezés illett a legjobban: az a megfoghatatlan sejtelem, hogy az apja valamilyen nagy veszedelemből mentette ki őt. Hogy neki köszönheti az életét, és nemcsak annyiban, amennyiben valamennyien a szüleinknek köszönhetjük, hogy a világra jöttünk. 

Jeszenszky doktor világ életében arra vágyott, hogy legyen egy fia, akinek átadhatja a tudását. Ugyanolyan szenvedélyesen szeretett tanítani, mint gyógyítani. Nemcsak azért haragudott az egyetem helyett nyilvánosházakba járó diákokra, mert ostoba módon kockára teszik az egészségüket, hanem azért is, mert elfecsérlik a tanulás lehetőségét. Aztán ahogy teltek az évek, és a várva várt fiú örökös mégsem született meg, a lányáról viszont kiderült, hogy kíváncsi és eleven eszű, egyre jobban bevonta mindabba, amivel ő maga foglalkozott. Többek között rábízta a ház mögötti gyógynövénykert gondozását, megismertette a csillagok járásával és megtanította latinul. Johanna akkor is ellenkezés nélkül engedelmeskedett volna az apjának, ha nem érez különösebb kedvet a deklinációk bemagolásához vagy a barátcserje tinktúra kotyvasztásához. De nem kellett különösebben erőlködnie. Benne is ott élt a férfira jellemző tudásvágy, könnyedén sajátított el bármit, amire az oktatta, és élvezte, hogy ezáltal kinyílik előtte a világ. Azután az orvos egy régi egyetemi barátja meghívására úgy döntött, újra felkeresi fiatalkora helyszíneit, és magával vitte őt Itáliába. Az otthonitól annyira különböző mediterrán tájak és városok láttán Johannának egyszerűen elállt a lélegzete. Korábban rendszeresen utazott a szüleivel a rokonokhoz hol Boroszlóba, hol Sopronba, többször megfordult Drezdában, Prágában és Bécsben, ilyen távol az otthonától azonban még sosem járt. Valószínűleg akkor is élvezte volna az utat, ha nem kettesben mennek, így azonban az utazás izgalma párosult az örömmel, hogy az apja egyedül az övé, nem vonják el a figyelmét a betegei, és addigi rövidke élete legboldogabb időszakát élte át. Tizenöt éves múlt akkoriban, hirtelen nőtt, hosszú kezű-lábú, nyurga kamaszlány, az élet egyes dolgaiban meghökkentően naiv, másokban a koránál jóval érettebb gondolkodású. Hajlamos volt elbámészkodni, időnként megbotlott a saját lábában, a haja folyton kiszabadult a hajhálóból és rézszínű fátyolként omlott végig a hátán. Az apja még gyereknek látta, akit egyszerre kell óvni a világ veszedelmeitől és megismertetni annak titkaival, a világ viszont férjhez menésre, házaséletre és anyaságra érett, fiatal nőnek. 

Keretbe
– Embertelen és visszataszító szokás – telt meg indulattal az édesapja hangja is, de senki nem törődött velük, Róma népe hozzászokott már a pápai kórusban a castrati jelenlétéhez. – Megcsonkítani ártatlan kisfiúkat azzal a felkiáltással, hogy Istennek hoznak áldozatot? Megfosztani őket a lehetőségtől, hogy normális férfiként élhessenek? Kegyetlenebbül bánni velük, mint a szerzetesekkel, akik nem kényszernek engedelmeskednek, hanem maguk választják a nőtlenséget, a testi épségüket pedig semmi nem fenyegeti? Pusztán azért, mert a pápának kedve támadt meghallgatni, hogyan énekelhetnek az angyalok? 

Az édesapja éjszakákon át virrasztott az ágya mellett, diktálta belé a komló- meg macskagyökér főzetet, fogta a kezét, ha Johanna félelmében belékapaszkodott. Tisztában volt vele, mi okozza a lánya lidérces álmait, ennél többet viszont nem tudott tenni érte. Nem bánta meg, hogy elmesélte neki a castrati történetét, tudta, a gyerek előbb-utóbb feldolgozza majd, és elraktározza a tapasztalatai között. Jeszenszky doktor orvosként és férfiként egyaránt azt vallotta, jobb szembesülni az igazsággal, akár fájdalom árán is, mint hazugságban élni. Ezt az elvét élete negyven-valahány esztendeje alatt egyetlen 5 1Kor 14,34 Károli revideált fordítás egyszer szegte meg. Azóta is gyötörte miatta a bűntudat, hiába ismételgette magában, hogy kíméletből, a felesége és a lánya iránti szeretetből tette.

A férfi fáradtan dörzsölte meg a szemét. Vajon ő is elmondhatja magáról, hogy mindent megtett a családjáért? Hiszen a lánya magányosan nő fel, apaként nem töltheti be mellette az elveszített anya szerepét. Kitől fogja megtanulni, hogyan kell nőként élni, szeretni, boldognak lenni? Ahogyan az unokaöccsét is cserben hagyta. Nem most, amikor egyelőre összesen annyit tehetett érte, hogy enyhíti a fájdalmait, hanem évekkel ezelőtt, amikor a fiú bejelentette, hogy jogot akar tanulni. Az édesapja, Jeszenszky doktor Sopronba szakadt fivére, Dániel, támogatta a fia döntését, és Wittenbergbe küldte volna, Philipp azonban inkább egy itáliai akadémiát választott. – Már éppen elégszer éltem vissza nagybátyámék vendégszeretetével, nem akarok megint a terhükre lenni! – jelentette ki. – Ugyan már, fiam! – tiltakozott az orvos, akit bevontak a tanácskozásba. – Tudod, hogy hozzánk úgy jöhetsz, mintha haza jönnél! Philipp általában jobban hallgatott a nagybátyjára, mint bárki másra a családban, beleértve a saját apját is, ezúttal mégis ragaszkodott Páduához. Ez akkoriban meghatotta Jeszenszky doktort, mivel ő is ott szerezte a diplomáját. Túl későn döbbent rá, hogy a fiút a híres egyetem mellett a szabadság lehetősége is vonzotta. Vagy inkább a szabadosságé? Esze ágában sem volt Wittenbergbe menni, mert tudta, hogy ott ő, úgy is, mint a nagybátyja, és úgy is, mint az akadémia professzora, folyamatosan rajta tartaná a szemét. Ha akkor jobban erősködik, akkor talán megmenthette volna

Azt is tisztán látta, minek a rabja ő maga, Johannes Jessenius, a tekintélyes orvosprofesszor, uralkodók doktora, akire egyformán rábízta az életét a német-római birodalom császára és Szászország választófejedelme. A munkájának. Ellentétben Melanchthonnal, aki habozás nélkül lemondta az utazásait, ha valamelyik gyereke megbetegedett, ő soha nem utasított vissza egyetlen felkérést sem. Hiába szerette a feleségét és a lányát, hiába küzdött a lelkiismeretével, mégsem tehetett másképp. Márpedig a meghívások sűrűn érkeztek, Drezdából, Bécsből, Prágából, és ő ment, dolgozott, magyarázott, tanított, mert őszintén hitte, hogy az ember alapvetően nem rossz, csak tájékozatlan, és aki a tudatlanság ellen harcol, az a gonoszság ellen harcolt

Amióta az orvoslásban találta meg a hivatását, azokat a szavakat tartotta önmagára érvényesnek, amelyekkel Jézus küldte ki a világba a tanítványait: „Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek.” 6 Tagadhatatlanul illett rá a folytatás is, „ingyen vettétek, ingyen adjátok”, a pályája kezdete óta rengeteg beteget kezelt ellenszolgáltatás nélkül. Egyébként a fizetéséből kellett megélnie, hiszen a török terjeszkedés elől menekülve már az édesapja, Boldizsár átköltözött a Jeszenszky család Turóc vármegyei ősi birtokáról Boroszlóba. Ott ugyan a város tekintélyes polgára lett, de nagy vagyont nem gyűjtött, az egyik házának tulajdonjoga körül pedig már évek óta folyt a pereskedés.

A munkája mellett volt még valami, ami a hatalmában tartotta és szüntelenül ismeretlen utakra vitte dr. Jeszenszky Jánost: a megismerés utáni vágy. Ennek engedelmeskedve kezdett el már diákként állatokat boncolni. Mindössze tizennyolc éves volt, a lipcsei egyetem hallgatója, amikor anatómiatanára megbízásából kivágta egy macska szívét, majd csodálkozva jegyezte fel, hogy a műtét után az állat még percekig élt és fel-alá futkosott. Később, a páduai akadémián az emberi tetemek következtek, és wittenbergi professzorként is főként rendszeresen megtartott nyilvános boncolásainak köszönhette, hogy a hírneve gyorsan túllépte az országhatárt. – Nem félsz felszabdalni a holtakat? Nem szoktak kísérteni éjszakánként, számon kérni rajtad, miért háborítod a nyugalmukat? – kérdezte tőle egy alkalommal félig tréfásan, félig komolyan Tycho Brahe. Jessenius doktor felnézett az előtte fekvő latin nyelvű szövegből, és végigmérte a barátját. A dán tudós osztotta a tudásszomját, noha a figyelmét az emberi test helyett elsősorban az égbolt jelenségei kötötték le. Brahe, miután összekülönbözött a dán királlyal és száműzetésbe kényszerült, örömmel fogadta el Rudolf német-római császár és cseh király ajánlatát, hogy költözzön Prágába, legyen az uralkodó hivatalos udvari csillagásza és asztrológusa. Útközben érte utol a levél, hogy a fővárosban kitört a pestis, a császár az udvartartásával együtt vidékre menekült. A hír hallatán a tudós úgy döntött, Szászországban várja meg, amíg visszavonul a járvány. Így került 1598 június havában Wittenbergbe, ahol korábban diákként eltöltött már egy évet, és kapott szállást családostul Jeszenszky professzor házában.

Búcsúzásukkor Jessenius professzor még nem sejtette, hogy a munkája hamarosan őt is Prágába szólítja. Azután elérkezett az 1600-as esztendő júniusa, és vele a felkérés a prágai egyetemről, legyen ő az első, aki Európa egyik legrégebbi főiskoláján emberi tetemet boncol. Noha nem találta a legjobb ötletnek a nyári időpontot, amikor a melegben a szokottnál is gyorsabban indulnak bomlásnak az élettelen szövetek, mégis elfogadta a meghívást, mert mindennél fontosabbnak tartotta, hogy az ottani közönséget is megismertesse az emberi test titkaival.  

1600. június, Prága
 Bolondító beléndek Gonosz mérges fű, tisztán bolonddá teszi az embert. Belől soha vele ne élj, mert ártasz vele. A Moldva parti város, ahová Rudolf császár Bécsből áttelepíttette a Habsburg udvart, akkoriban az aranycsinálás lázában égett. A babonás császárt hidegen hagyta a politika, birodalma országainak kormányzását helytartókra bízta. Annál jobban érdeklődött a bizarr festmények, az egzotikus állatok, a kuriózumok, a csillagászat, az asztrológia, a mágia és legfőképp az alkímia iránt. A várnegyedben külön utcát kaptak az alkimisták, akik alacsony tetejű, favázas házaikban ugyanúgy a bölcsek kövét keresték, mint odafent a várban maga az uralkodó.

A kinti meleg után a vastag falú épület alagsorában valóban szinte téli hőmérséklet uralkodott. Az orvos összeborzongott, és nemcsak a hidegtől. Erőt vett rajta az a különös előérzet, hogy az élete fordulóponthoz érkezett. Hogy mostantól fogva lesz az idáig és az innentől, ahogyan a keresztények megkülönböztetik a Krisztus születés előtti, illetve utáni időszakot.

– Elisabeth – szólalt meg váratlanul az idősebb szolga, aki, miután a társa eltűnt, közelebb lépett és aggodalmas szemmel figyelte a professzor tevékenykedését. – Így hívták. Nem volt szajha. Boszorkány sem. Egyszerű fiatal lány volt, akit az apja belekényszerített egy boldogtalan házasságba. – Ismerte? – fordult felé meglepetten az orvos. – Kislánykora óta. A szomszédságban laktak. Lisa, úgy szólította mindenki. Óraműves volt az apja, jól ment neki, két legénnyel dolgozott, de a felesége váratlan halála után elhagyta magát. Amit keresett, mind elhordta a kocsmába. Az idősebbik legény hamar belátta, hogy így felkopik az álla, keresett magának jobb gazdát. Onnantól fogva Lisa meg a fiatalabb segéd, Joseph próbálták továbbvinni a műhelyt. A vak is látta, hogy egymáshoz hajlik a szívük, és régebben a mester sem bánta. Aztán Joseph elutazott Drezdába, hogy ott pótolja azt, amit itt már nem volt lehetősége megtanulni, és az apja 7 Mt 7,13. Károli revideált fordítás egykettőre férjhez adta Lisát egy gazdag szőrmekereskedőhöz. Mivel vette rá, hogy egyezzen bele a házasságba, fel nem foghatom, hacsak a lány úgy nem gondolta, ezzel megmentheti az apját, azt a fiút, Josephet meg úgysem látja talán soha többé, hiszen gyerekszerelem volt az övék. Alig múlt tizenöt esztendős szegény lelke, mikor feleségül vette az a kereskedő, Ziegler a neve. Régóta kajtatott már utána, pedig az apja lehetett volna, ugyan mire való ez? – És a csecsemő? – kérdezte. – Vele mi lett? Azt nem is mondta, fiúcska? Vagy kislány? – Kislány – vidult fel a másik –, méghozzá micsoda gyönyörű kislány! Olyan szép, mint a festett kép, szakasztott az anyja kicsiben! Ha látná, hogy tud mosolyogni, csak úgy derül tőle az ember szíve! – De mi lett vele? Kihez került? – Nem kellett az senkinek, szegény árva lélek! – komorodott el újra a szolga arca. – Ziegler úr kijelentette, neki semmi köze ahhoz a bűnben fogant porontyhoz, tőle ott pusztulhat el a mocsokban, ahol világra jött. Az a hitvány apja meg ugye megszökött, bár én amúgy sem bíznék rá egy kismacskát sem, nemhogy egy kisbabát! Lämmerhirtné, a porkoláb felesége vette magához, az is nemrég szült, megesett rajta a szíve, azt mondta, van neki elég teje, jut belőle a kislánynak is. De hát náluk nem maradhat, az ura máris morgolódik, a pólyás az ötödik csemetéjük, nem tudnak még egy éhes szájat etetni. Mi sem fogadhatjuk be, hiába szerettük szegény anyját, öregek vagyunk már, betegesek, mivé lenne az a csöppség, ha velünk valami történik? Pedig a feleségem volt az egyetlen, aki látogatta Lisát a tömlöcben, bábát is ő szerzett neki, amikor eljött az ideje. Az idevalósiak közül egy sem vállalta, végül egy idegen asszonyt vitt be hozzá, akivel az utcán találkozott, az illető azt állította magáról, füvesasszony, szülésnél is szokott segédkezni. Ő adhatta a boszorkányfüvet a lánynak, mert különben ugyan honnan jutott volna hozzá? Elisabeth Ziegler leányát vette maga mellé? 

1618. április, Wittenberg

– Én magam ugyan sosem próbáltam, de annak idején az egyik diáktársam, akivel Páduában az akadémián barátkoztunk össze, nagyon lelkesedett érte – magyarázta közben. – Ma ő vezeti azt a kórházat Augsburgban, ahol ezt a szert használják. Még a múlt század elején alapította Jacob Fugger, és azóta is folyamatosan fogadják a betegeket. Kirchmayr doktor szintén a környékre való, mindig azt mondogatta, ha egyszer megkapja a diplomáját, hazatér és a Fuggereiban fog dolgozni. Ő szilárdan hisz a guajakfa gyógyító erejében.

Johanna felkapta a fejét. Az élet fája, az élet fája: amióta meghallotta, azóta ismételgette magában a növény nevét, mint egy varázsigét. Hátha valóban varázsereje van? Hátha Philippnek is visszaadhatja az egészségét? – Majd én! – tört ki belőle, mielőtt meggondolhatta volna magát. – Majd én elmegyek és megtanulom! – Micsoda? – fordult sarkon meghökkenve az orvos. – Elmennél Augsburgba? Kislányom, ezt nem gondolhatod komolyan! Nekem igazából az jutott eszembe, hogy valahogyan eljuttathatnánk oda Philippet, vagy ha az nem megy, idehívhatnánk valakit, aki itt tudná kezelni. Igaz, egyelőre nincsen szállítható állapotban, nagy fájdalmai vannak, már abba is hajszál híján belepusztult, hogy idáig el kellett zötykölődnie a postakocsin. Az pedig nem valószínű, hogy Kirchmayr doktor hetekre vagy hónapokra tudna valakit nélkülözni. Még nem láttam olyan ispotályt, ahol ne lettek volna emberszűkében.

hogy bölcsen válaszd meg a harcaidat. Ahogyan azt is, hogy egy elvesztett csata még nem jelent elvesztett háborút.

1618. május, Augsburg, Bajorország Guaiacum/Franztos fa Az ki forrott tajtékát a ki enyves egy cserépben szűrd, és azzal a Frantziai varat kend.
1523-ban, amikor az alapító Jakob Fugger utasítására a Fuggerei két házát átalakították ragálykórházzá, a francia betegség már teljes erővel tombolt egész Európában. Miután elterjedt a híre, hogy Augsburgban a csodatevőnek tartott guajakfával gyógyítják a bujakórt, sorra érkeztek a szabad birodalmi városba a betegségnek áldozatul esett előkelőségek: ugyanúgy itt kezeltette magát Miksa, a német-római birodalom császára, mint Matthäus Lang von Wellenburg, a pompakedvelő salzburgi érsek, a protestánsok esküdt ellensége. Noha az intézmény továbbra is nyitva állt bárki előtt, mostanra a páciensek többsége a Fugger család alkalmazottai közül került ki, és ha már csak elszegényedve, lerongyolódva, súlyos állapotban jutottak el ide, Kirchmayr doktor minden erőfeszítése ellenére sem maradt túl sok reményük rá, hogy túléljék a kéthónapos kúrát. A Szent Márk nevét viselő kis templomban csend fogadta és enyhe tömjénillat. Körül se nézett, csak becsúszott a leghátsó padba, a kezébe temette az arcát és kitört belőle a zokogás. Siratta Antont, ezt az egyszerű, kedves lelket, akinek mindössze huszonegy év jutott ezen a földön. Ugyanannyi idős volt, mint most Philipp. Vajon Philipp is így fogja végezni, mint itt némelyik koldusbotra jutott, megvetett pária? Leesik az orra, eltorzul az arca, az az ifjú itáliai hercegre emlékeztető,szép arca? Majd iszonyatos kínok között, megtébolyodva, Istent átkozva, önmaga ellen fordulva elpusztul?

– Amit most gondol, az nem igaz. Kellemesen csengő, magas fekvésű férfihang volt, Johanna mégis annyira megrémült tőle, hogy ijedtében még a sírása is elállt. Egyedül hitte magát a templomban, miközben ezek szerint egy idegen szeme láttára engedett szabad folyást az érzelmeinek. Az ismeretlen háttal állt a keskeny, magas ablakoknak, így először csak annyit látott belőle, hogy nyúlánk, magasabb, mint bármelyik férfi, akit eddig ismert, és hogy vállig érő sötétbarna haja az arcából hátrafésülve, szabadon hullik rézrozsdazöld zekéjére.

– Niccolò a bajor udvar legnagyszerűbb énekese Münchenben! – fordult magyarázólag a lány felé az orvos. – Amikor Miksa hercegen erőt vesz az álmatlanság, ami gyakran előfordul, az ő hangja az egyetlen, ami képes megnyugtatni és álomba ringatni – Niccolò Gasparini.

Dr. Jeszenszky János

Johannát nem nevelték magyarnak, nem is járt soha azon az ősi nagyjeszeni birtokon, ahonnan még a nagyapja menekült el fiatal szolgabíróként a török hódítás elől. A német volt az anyanyelve, és ha megkérdezik, a német-római császár, vagy még inkább a szász választófejedelem alattvalójának vallotta volna magát. Számára a Jeszenszky nevet viselni annyit jelentett, hogy bármikor le tudta rajzolni a címerüket, mert az édesapja már gyerekkorában megtanította rá. Hogy eszébe jutott, most is szórakozottan firkálgatni kezdte: hármas halom, a tetején egy fával, amely mögött hátrafelé néző medve baktat gyanútlanul, miközben a felhőkből kinyúló két kar vállon döfi egy lándzsával.

– És mit fog nekünk énekelni ma este, Signore Gasparini? – Csak Niccolò, asszonyom – mosolyodott el az énekes. – És Monteverdit, néhányat a szerelmi madrigáljai közül. Isabella kisasszonnyal már ki is választottuk a darabokat. – És az én kedvencemet? – csipogott közbe Hannah. – Azt a szerenádosat? Ugye, azt is? – Amelyik úgy kezdődik, hogy Matona, mia cara? Asszonyom, édes úrnőm? – kérdezte a férfi, és a szeme melegen pihent meg Johanna arcán. A lány zavartan fordította el a fejét, bár a társaság nem őrá figyelt, hanem Hannah-ra, aki örömében hadonászni kezdett, és majdnem leverte a tányérját. – Igen, igen, azt! – Hannah, viselkedj, különben felküldelek a szobádba! – szólt rá az édesanyja, a férfi viszont rámosolygott. – Az Lassus Zsoldosszerenádja. De azt már annyiszor hallotta, Hannah kisasszony, nem unja még? – Nem, dehogyis! – csóválta a fejét a kicsi, hogy a copfjai ide-oda repkedtek, mire Niccolò odafordult a legidősebb lányhoz: – Akkor az lesz az utolsó dal, jó, Isabella kisasszony?

– Tudom, tudom, a kettő nem zárja ki egymást! – állapította meg gúnyosan Kirchmayrné, aztán akkorát ásított, hogy a lány azt hitte, a beszélgetés lezárult. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és már elindult volna a lépcsőforduló felé, de újra megállította az asszony hangja. – Akkor is szólnod kellene neki! Neked mint apának kötelességed lenne! – Mondom, hogy nem szólhatok! Különben is, még jól is elsülhet a dolog, összeházasodhatnak. Ezen a ponton Johanna elveszítette a fonalat. Miért is ne házasodhatnának össze Isabelláék, amikor tudomása szerint már az esküvő időpontját is kitűzték? – Szerinted akad olyan pap, aki összeadja őket? – tamáskodott Kirchmayrné. – Protestáns lelkész nem. Katolikus pap simán. Azok bármire hajlandóak, ha az ember egy kis pénzt dug a zsebükbe. – Jó, de a házasság azzal jár, hogy… – Tudom, mivel jár a házasság – torkollta le a férje. – Viszont a szerelemnek sokkal többféle formája létezik, mint amennyit te el tudsz képzelni.

A régi igazsággal, hogy az ember az életben nem kap meg mindent, amiért fizetett, de amit megkap, azért mindig fizetnie kell, néhány héttel később szembesült.

Most az egyszer azonban Niccolò komoly bajba került, mert az új csodálója Miksa herceg egyik öccse volt, Ferdinand, Köln nőgyűlölő érseke, zabolátlan természetű, gőgös és kegyetlen férfi, aki ahhoz szokott, hogy a kívánsága parancs. Niccolòn a jeges borzadály futott végig, valahányszor meglátta a főpap hegyes szakállal övezett, sovány rókaképét. Márpedig az utóbbi időben gyakran látta, mert a zenebolond Ferdinand újabban mindenhol felbukkant, ahol énekelni hallhatta őt, le nem véve róla mélyen ülő, hideg tekintetű szemét, hogy Niccolò már attól tartott, el fogja téveszteni a szerepét. A férfi eddig már többször kegyeskedett megszólítani őt, és éreztette vele, hogy szívesen megismerné közelebbről is. Az ő eszén nem lehetett könnyen túljárni, mert ugyan hiú volt, de nem ostoba.

Niccolò kényszeredett mosolyra húzta a száját, holott egyáltalán nem találta viccesnek a dolgot. Az járt a fejében, vajon fog-e valaha találkozni olyan nővel, aki nem a szokatlan szeretőt látja benne, amilyen még nem volt a gyűjteményében. Aki úgy szereti meg, hogy semmit nem tud róla. Jár-e neki szabályos szerelem, ha ő maga ennyire szabálytalan? Egyáltalán, létezik-e szabályos szerelem? I

A férfit azóta nem látta, hogy Augsburgban elbúcsúztak. Neki haza kellett mennie, Niccolòt visszaparancsolta Münchenbe a herceg. A leveleik egy darabig eltaláltak a másikhoz, mint hazatérő postagalambok, de azután Wittenbergben megint felütötte a fejét a pestis, és ezzel Johanna élete fenekestől felfordult. Az édesapja az első rossz hírek hallatán azonnal el akarta őt küldeni Sopronba, Philipp-pel és Brigittával együtt. A fiú állapota addigra már sokat javult, hogy a guajakfa-kezeléstől-e, vagy a betegség lefolyásából adódóan, azt maga Jeszenszky doktor sem tudta volna megmondani. Mindenesetre Philipp menni akart, és erre a járvány kitörése jó alkalmat szolgáltatott.

Ő maga tehát azt tervezte, hogy Wittenbergben marad, az egy szem lányát viszont továbbra sem óhajtotta kitenni a pestis fenyegetésének. Ekkor érkezett meg a választófejedelem levele, amely Torgauba rendelte őt. János György felesége ugyanis több évi várakozás után újra áldott állapotba került, és mivel az előző alkalommal olyan hosszan és fájdalmasan vajúdott, hogy kis híján ráment ő is meg a magzat is, ezt a gyereket az orvos segítségével, és távol a drezdai udvar nyüzsgésétől akarta világra hozni. A szülésig ugyan hátra volt még több hónap, Magdolna Szibilla hercegnő azonban ragaszkodott hozzá, hogy Jeszenszky doktor addig is legyen mellette. Uralkodói parancs ellen nincs apelláta. Ezzel az orvos is tisztában volt, és miközben Johannával együtt felszállt a Torgauba tartó postakocsira, azzal nyugtatta magát, hogy legalább a lányát sikerül kimentenie a veszélyből.

az évszázados latin szavak megértették vele, hogy vagy megbékél azzal, amin nem tud változtatni, és megbocsát azoknak, akik vétkeztek ellene, vagy ő is belepusztul a tehetetlenség okozta fájdalomba, mint Luigi. Ez az újjászületett, jóval kiegyensúlyozottabb, lassan felnőtté érő Niccolò nem sokkal később levelet kapott Pietro testvértől. A szerzetes azt írta, közeledni érzi a halálát, ám hiába vágyik a feloldozásra, a lelke nem talál megnyugvást, mert a mai napig gyötri a bűntudat azért, amit ellene tett. Összesen azt tudja felhozni mentségére, hogy jót akart, és hogy annak idején úgy ítélte meg, semmiképpen sem tudta volna megmenteni őt a nagybátyjától, így legalább jövedelmező szakmát adott a kezébe. Arra kéri egykori tanítványát, hogy bár „az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani”, mégis legyen irgalmas szívvel hozzá. A levélből Niccolò még egy hírt megtudott, a nagybátyja halálát. Akkor egy ideje már nem hallott róla, mert Enzo bácsi, akár mert mégis csak furdalta a lelkiismeret az unokaöccse miatt, akár mert valami újabb, jövedelmezőnek vélt vállalkozásba kezdett, eltűnt a faluból. Talán úgy ítélte meg, a kisfiútól egyelőre nem remélhet pénzt, majd csak akkor, ha felnőttként megkezdi a pályafutását. Ebben egyébként tévedett: a gyerek különleges hangjának gyorsan híre ment Rómában, és már elsős korában mind több helyre hívták énekelni. Amit keresett, azt hazaküldte az édesanyjának, akinek a legkönnyebben bocsátott meg, mert megértette, hogy maga is áldozat.

Bármennyire gyűlöletesnek találta az elmondottak alapján Enzo bácsit, a történet hallatán Johanna mégis összeborzongott. – Félelmetes vagy, Niccolò – szólalt meg. – Én? – kérdezett vissza őszinte csodálkozással a hangjában a férfi. – Egyáltalán nem. Ha valamire büszke vagyok életemben, akkor arra, hogy soha senkit szándékosan nem bántottam. Cserébe viszont elvárom, hogy engem se bántson senki, mert nincsen joga hozzá. Ha pedig mégis megteszi, akkor számoljon a következményekkel. – Nem valami keresztényi gondolat – kockáztatta meg a lány. – Engem arra tanított az édesapám, hogy boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. – Hogyne, engem is erre tanítottak – vont vállat Niccolò. – Mondom, hogy én nem ártok tudatosan senkinek! Viszont hosszú életem során azt tapasztaltam, hogy előbb-utóbb mindenki azt kapja vissza, amit másoknak ad. Aki jót, az a jót. Aki rosszat, az rosszat. Nem kell nekem azzal beszennyeznem a lelkemet, hogy sötét bosszúterveket forralok, mert a gonoszság úgyis visszahull annak a fejére, aki elkövette. Akár ellenem, akár más ellen, mert azt láttam, hogy aki velem aljas, az mással is az. Nekem elég csak nyugodtan hátradőlnöm és figyelnem, amint beteljesedik a sorsa.

Dr. Jeszenszky Jánosért azonban nem a Habsburgok jöttek el, hanem egy náluk is nagyobb úr. Azon a reggelen Niccolò és Johanna egyszerre kaptak levelet Prágából. A férfié a barátjától, az udvari zenekar hangversenymesterétől érkezett. A jól értesült Lodovico azt írta, a városban az a hír járja, néhány, szorult helyzetében lassan mindenkiben ellenséget látó cseh főúr azzal gyanúsítja Jeszenszky professzort, hogy a szász választófejedelem kémje. Elvégre, mondják, annak a János Györgynek az orvosa, akiről köztudomású, hogy nem átallja lutheránus létére a katolikus Habsburgokat támogatni, és legfőbb ellenségének a cseh protestánsok kedvenc királyjelöltjét, a kálvinista Pfalzi Frigyest tartja. Bármelyik pillanatban letartóztathatják, onnantól kezdve pedig semmi jóra nem számíthat.

A nagytiszteletű úr arról értesítette őt, hogy az édesapja a szegénynegyedben járva elkapta az egyik betegétől az ott újabban több áldozatot szedő, morbus Hungaricusként ismert tífuszos lázat, és most élet és halál között lebeg. „Hűséges barátja, Matthias Borbonus doktor nap mint nap látogatja őt, de óvatos kérdésemre, mik a kilátások, mindössze annyit válaszolt, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk. Én magam is könyörgök érte mindenható mennyei Atyánkhoz, hiszen ha Ő akarja, meggyógyíthatja a legsúlyosabb beteget is. Mégis azt tanácsolnám, gyermekem, hogy ha még ebben az életben szeretne találkozni az édesapjával, ne habozzon sürgetősen útra kelni“ – írta a lelkész. Johanna szeme előtt összemosódtak a betűk. Akármelyik hír igaz a kettő közül, az édesapja életveszélyben van, és neki mellette a helye. – Mind a kettő igaz lehet egyszerre – állapította meg gondterhelten Niccolò. – De ha az első, akkor nem orvos meg pap kell ide, hanem ügyvéd. – Philipp! – kiáltott fel a lány. Legutóbbi levelében az unokabátyja beszámolt róla, hogy elkezdett dolgozni, és legnagyobb meglepetésére az ügyfelek egymásnak adják nála a kilincset. Mint megjegyezte, „a soproniak örömmel vetik a bizalmukat a tiszteletreméltó Jeszenszky család egyik tagjába, mit sem tudva róla, hogy az illető a legkevésbé sem tiszteletreméltó“. Johanna örömmel nyugtázta, hogy a fiú láthatólag visszanyerte a humorérzékét, még ha az önmagába vetett hitét sajnos nem is. De hát erre a bajra nem terem gyógyfű egyetlen kertben sem. – Máris írok neki! – ugrott fel Niccolò mellől a padról. Ahogyan mindig, a vészhelyzet gyors és határozott cselekvésre ösztökélte. – Nagyon szereti édesapámat, az ő kedvéért hajlandó lesz eljönni Prágába.

Johanna szeme teleszaladt könnyel. Akárki választotta is, bizonyára a lelkész, találóbbat nem választhatott volna. Az édesapja abba halt bele, hogy sosem fordított hátat, ha nemes harcba kellett indulnia, és megtartotta a hitét, amely a cselekedeteit irányította. Arra viszont csak most, a halála után 18 2Tim 4, 7. Károli revideált fordítás. döbbent rá, hogy miközben azt hitte, jól ismeri, valójában mennyi mindent nem tudott róla. Mindig tökéletesnek hitte, most először látta meg benne a tévedhetetlennek gondolt szülő helyett az embert, aki küzd a gyengeségeivel, és időről időre hibázik, mint mindenki más. A felismerés felkészületlenül érte, de miközben ott állt egyedül a sírja előtt, megértette, hogy a szeretet valóban legyőzi a halált. Az édesapja meghalhatott, a szeretete azonban iránta, a lánya iránt tovább él, most is ugyanúgy érzi. Ahogyan ő sem szűnt meg szeretni azt a férfit, akire örökre az apjaként fog gondolni, bármi történjen.

– Niccolò, hogy lehet, hogy ennyire nem tudtam, mi jár az édesapám fejében? – fordult panaszosan a férje felé. – Miért nem tűnt fel, milyen nyugtalan és boldogtalan? Amikor még a négyéves kishúgom is észrevette! Hogy lehetett ennyi titka előttem? A férfi közelebb húzódott és magához ölelte. – Miért kellett volna megosztania veled a titkait? – simogatta meg a fejét, mintha még kislány volna. – Ő felnőtt volt, az apád, te pedig gyerek, aki csak önmagára figyel. Megszoktad, hogy gondoskodik rólad, ahogyan valóban ez egy szülő feladata. De most már te is felnőtt vagy, felelősséget tudsz vállalni magadért. És másokért is.


 









https://konyvesmagazin.hu/konyvtavasz/mork_leonora_asszonyom_edes_urnom.article.html?fbclid=IwAR1BHHSmEkrIxQLE8l198kde7Tp2v_qBDQDjQG8QOro1xyqiCBqnaO8glA4

Az 1600-as évek elején Prága az aranycsinálás lázában ég. A várban, ahol ugyanúgy a bölcsek kövét keresi a babonás császár, mint a sok alkimista, varázsló és szerencsevadász, tömlöce mélyén gyermeket szül egy boszorkánysággal vádolt fiatal nő. Mire a börtönőrei észbe kapnának, ő maga meghal, az újszülöttnek pedig nyoma vész.
A Womagic könyvklubjában Mörk Leonóra Szerzői Oldala hamarosan megjelenő új regényéről, az Asszonyom, édes úrnőmről olvashattok:
A könyvet itt rendelhetitek meg: https://bit.ly/37IJqBF

Az 1600-as évek elején Prága az aranycsinálás lázában ég. A várban, ahol ugyanúgy a bölcsek kövét keresi a babonás császár, mint a sok alkimista, varázsló és szerencsevadász, tömlöce mélyén gyermeket szül egy boszorkánysággal vádolt fiatal nő. Mire a börtönőrei észbe kapnának, ő maga meghal, az újszülöttnek pedig nyoma vész. 

Mindeközben a vallásháború felé sodródó Európa népeit az Újvilágból érkezett járvány tizedeli. Csodatevőnek hitt déltengeri ellenszerével, a guajakfával Augsburg dúsgazdag polgárai, a Fuggerek kereskednek. Az élet fájaként emlegetett szer nyomában jut el a sváb városba a fiatal Johanna is, aki lány lévén ugyan nem követheti orvos édesapját annak hivatásában, a gyógyfüvekről azonban mindenkinél többet tud. Azt reméli, a titokzatos növény segítségével megmentheti annak a fiúnak az életét, akit a világon a legjobban szeret. Az élete azonban váratlan fordulatot vesz, amikor megismerkedik az itáliai énekessel, Niccolòval. Az angyalarcú fiú egy új műfaj, az opera csillaga, hercegi udvarokban dolgozik, a legnagyobb zeneszerzők írnak darabokat neki, megnyerő külseje és magával ragadó hangja miatt nők és férfiak egyaránt rajonganak érte. Ő azonban a hírnévért nagy árat fizetett, most pedig menekülni kényszerül egy befolyásos nagyúr elől, aki megszokta, hogy a kívánsága parancs. 

Johanna és Niccolò körül ott kavarog a változások korának tarka forgataga, kalandor királyokkal és boszorkányüldöző főpapokkal, zsoldosokkal és kurtizánokkal, felejthetetlen farsangi mulatságokkal és olyan csodálatos zenével, amilyet korábban nem hallott emberi fül. Nekik azonban arra a kérdésre kell választ találniuk, jár-e szabályos szerelem két szabálytalan embernek. Egyáltalán, létezik-e szabályos szerelem?



Fülszöveg

Az ​1600-as évek elején Prága az aranycsinálás lázában ég. A várban, ahol ugyanúgy a bölcsek kövét keresi a babonás császár, mint a sok alkimista, varázsló és szerencsevadász, tömlöce mélyén gyermeket szül egy boszorkánysággal vádolt fiatal nő.

Mire a börtönőrei észbe kapnának, ő maga meghal, az újszülöttnek pedig nyoma vész. Mindeközben a vallásháború felé sodródó Európa népeit az Újvilágból érkezett járvány tizedeli. Csodatevőnek hitt déltengeri ellenszerével, a guajakfával Augsburg dúsgazdag polgárai, a Fuggerek kereskednek. Az élet fájaként emlegetett szer nyomában jut el a sváb városba a fiatal Johanna is, aki lány lévén ugyan nem követheti orvos édesapját annak hivatásában, a gyógyfüvekről azonban mindenkinél többet tud. Azt reméli, a titokzatos növény segítségével megmentheti annak a fiúnak az életét, akit a világon a legjobban szeret.

Az élete azonban váratlan fordulatot vesz, amikor megismerkedik az itáliai énekessel, Niccolòval. Az angyalarcú fiú egy új műfaj, az opera csillaga, hercegi udvarokban dolgozik, a legnagyobb zeneszerzők írnak darabokat neki, megnyerő külseje és magával ragadó hangja miatt nők és férfiak egyaránt rajonganak érte. Ő azonban a hírnévért nagy árat fizetett, most pedig menekülni kényszerül egy befolyásos nagyúr elől, aki megszokta, hogy a kívánsága parancs. Johanna és Niccolò körül ott kavarog a változások korának tarka forgataga, kalandor királyokkal és boszorkányüldöző főpapokkal, zsoldosokkal és kurtizánokkal, felejthetetlen farsangi mulatságokkal és olyan csodálatos zenével, amilyet korábban nem hallott emberi fül.

Nekik azonban arra a kérdésre kell választ találniuk, jár-e szabályos szerelem két szabálytalan embernek. Egyáltalán, létezik-e szabályos szerelem?


Mörk Leonóra író, újságíró, szerkesztő és műfordító, cikkei többek között az Elle-ben és a Nők Lapjában olvashatók. Első regénye a 2009-ben megjelent Az utolérhetetlen Mr. Yorke, amelyet azóta újabbak követtek: A Hellinger-Madonna, a Holdfény szonáta és a Lány igazgyöngyökkel, A papagájos ablak című szubjektív útinapló, illetve A porcelánlány. Ezt követte Ködkirálynő című regénye, melyben egy titokzatos mesekönyv üzenetét fejti meg a főszereplő, majd a Törött tulipánok. Olyan könyveket szeret írni, amilyeneket olvasni is: több idősíkon játszódó történeteket, ahol a múlt és a jelen összefonódik, és a hasonlóságok nyomán magunkra ismerhetünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése