Itt az idő

Ha mindenki bűnös, akkor tulajdonképpen mind ártatlanok vagyunk? - ezen morfondírozik az Itt az idő című könyv ötvenes asszonya, Judith, aki mondhatni, bármi miatt főállásban képes aggodalmaskodni. A szerző, Ildikó von Kürthy főhőse a történet elején kissé sekélyes, önbizalomhiányos, unatkozó, életközepi válsággal küszködő, felszínes háziasszony, akinek ennyi idős korára muszáj felnőnie saját életéhez. A titkok kipattannak, és a kommunikációhiányból adódó félreértések egyre inkább afelé mutatnak, hogy sorsa alakítását nemcsak sosem késő, hanem most már egyenesen muszáj saját kezébe venni. Mihez kezd majd az ötvenhez közeledő nő korlátai ledőlése után? A kiváló humorral és öniróniával megírt kötet a Central Könyvek gondozásában jelent meg.

Könyvajánló - Ildikó von Kürthy: Itt az idő

Szívem szerint minden ötven évéhez közelítő hölgynek a kezébe nyomnám Ildikó von Kürthy Itt az idő című regényét. Tökéletesen hozza azt az élményt, ahogy ebben a korban rádöbben az ember arra, hogy nincs több idő különféle álságos megalkuvásokra, nincs több idő önmagunknak való hazugságokra. Az volt, ami volt, az van, ami van, úgy van, ahogy van, és úgy lesz, ahogy lehet. Főleg, ha szembenézünk saját titkainkkal, gyarlóságainkkal. Nincs több szabad vegyértékünk baromságokra, ezért itt az idő változtatni azon, amin lehet.

"Ennyi. Itt az idő. Lehet, hogy a boldogságom bennem van. A boldogtalanságom viszont mellettem fekszik." - összegezi házasságát húsz év után a mű főhőse, Judith, akire simán ráaggatható a hivatásos aggodalmaskodó címke. Most halt meg az anyja, ő pedig hagyatékfelszámolás ürügyén kénytelen hazatérni abba a kisvárosba, ahonnan 20 évvel ezelőtt elmenekült, és azóta sem tette oda be a lábát. A trauma átgondolásra, még inkább felülvizsgálatra készteti egész addigi életének problémáira adott válaszait.  

Életünk első felében nyugodtan félhetünk, elszalaszthatunk dolgokat, ha még éjfél előtt hazamegyünk a buliból, vagy nem utazunk el nyaralni. Vehetünk túlságosan feszülő ruhákat, belezúghatunk olyan pasikba, akiknek rideg álarca csupán nagy ürességet rejt. Mert meg kell tanulnunk, mi az, ami igazán számít.
Életünk második felében viszont már jobb, ha tudjuk. Ilyenkor már nem teszünk kitérőket, lerázzuk a terheket, rendbe rakjuk az életünket, a testünket, a szekrényeket. Becsukjuk a könyvet, ha a huszadik oldal után sem tetszik, inkább lefekszünk aludni, mint hogy végignézzünk egy vacak filmet, hazajövünk a nyaralásból, ha honvágyunk van, vagy a szállodai szoba a hátsó udvari szeméttárolóra néz.

Megtanuljuk, mi az, ami nem számít. Elengedjük azt, amit úgysem tudunk megtartani. A gyerekeket, a fiatalságunkat, a termékenységet, a halhatatlanság érzését. Búcsút veszünk azoktól, akik hosszú évekig végigkísérték az életünket, és most más útra térnek, a szülőktől, akik meghalnak, a bizonyosságtól, ami már nem bizonyos, kapcsolatoktól, amelyek nem állják ki az idő próbáját.

– Arra kérlek, járd be a testedet, és keress benne egy jó helyet. Nézz körül, találd meg a jó közérzetnek azt a pontját, ahová megérkezhetsz magadba. Ehhez meg kell szabadulnod attól a gondolattól, hogy a boldogságod a testeden kívül találod, a sikerben, a hírnévben, külsőségekben, a szerelemben vagy a pénzben. Gyerekkorunktól fogva azt sulykolják belénk, mennyire fontos, milyen benyomást teszünk másokra. Ezrével kavarognak a gondolatok a fejünkben nap mint nap – de kilencven százalékuk nem lényeges. Nem kell mindent elhinned, amit gondolsz. Rágódunk a múlton, a jövőn. De egyetlen otthonunk a jelen. A boldogság bennünk van, ott van minden lélegzetben, amit beszívunk és kiengedünk. Az otthon nem egy hely. Az otthon te magad vagy.

– Nem veszem zokon a férjemtől, hogy már nem szeretem. – Ez Martina álláspontja. – Kicsinyes volna, és igazságtalan. Senki sem tehet róla. Az idő az, ami a legviharosabb szerelmet is szélcsendes párkapcsolattá változtatja. Hál’ istennek. Mert nem lehet sokáig bírni a viharban.

Judith húsz évvel ezelőtt súlyos titkok miatt hagyta el a szülői házat. Egy szerelem, amit nem lett volna szabad hagyni, hogy beteljesüljön, egy gyermek, akinek származását sosem merte megbolygatni, de szentül meg van győződve arról, hogy nem a férjétől van, egy házasság, amelynek sosem lett volna szabad megköttetni. A fiatal Judith akkor kényszerhelyzetben érezve magát, hozzáment az úgynevezett tartalékfiújához, akit lánykora hosszú évei során mindig megőrzött, gondolva arra, hogy amíg nem jön az igazi nagy ő, addig ez a fiú is jó lesz erre-arra. Az esküvőjével együtt eltemette a múltját, titkait az anyja házának padlására száműzte naplók formájában. Megfogadta, hogy csak akkor megy el a nylonszatyorba tekert naplóiért, amikor már... megint önmaga. Hogy most, az anyja halála után önmaga-e? Ki tudja.

A házasságával együtt a barátnőjétől is megvált (nem véletlenül), kerülte, telefonjait nem vette fel, soha többé nem akart vele találkozni. Ki gondolta volna, hogy nemcsak ő tért haza, hanem a volt barátnője is? A találkozás elkerülhetetlen volt. Van-e megbocsátás? Létezik-e minden titkot felemésztő beszélgetés? Judith utólag már azt kívánja, bárcsak maradt volna minden régiben, bárcsak ne tudott volna meg semmit. A húsz éve dédelgetett titkokról kiderülnek, hogy nem is akkora titkok azok, és aminek feltételezésbe belebonyolódott az események utáni két évtizedben, azok nem is úgy voltak. "Ha mindenki bűnös, akkor tulajdonképpen mind ártatlanok vagyunk?" - morfondírozik a középkorú asszony. Hol az alap az életében, házasságában? Mihez kezdjen az ember, ha feláldozta magát gyermekei neveléséért, és most mit tegyen, ha azok kirepültek, és a mindig józan, hűséges, racionális férje is kihátrálni igyekszik a szorosan vett kötöttségekből, amit a házasságuk jelent? Joga van-e saját élethez? 

Judith tehát fordulóponthoz ért, és nem tudja, hogyan tovább. Továbbra is saját, jól bevált sémáiban akar megnyugvást keresni, de azok nem működnek a továbbiakban, új elképzelései viszont nincsenek. Igazi lökést barátnői adnak neki, amikor kíméletlenül szembesítik önmagával. Innentől pontosan olyan egyszerűnek tűnik minden, mint amilyen bonyolultnak érezte korábban a megoldásra váró élethelyzeteit. Hiába, életünkön egy kapcsoló elfordításának gyorsaságával vagyunk képesek változtatni. Nem a kapcsoló elfordítása a nehéz vagy a hosszú idő, hanem az út, amit a kapcsolóig megteszünk. Húsz év relevanciáit nem lehet egyik napról a másikra kidobni.

Kifejezetten örültem, hogy rácsaptam erre a könyvre. Egyszerre szántam és sajnáltam a főhőst, miközben epét hánytam a húzásai miatt. A szerző nem mentegeti az asszonyt, hanem konok makacssággal és rendíthetetlen humorral, öniróniával rótta a sorokat egymás alá, hogy figyelj, nézd, ilyen problémák is akadnak egy ötven körüli asszony sorsában. Lásd, hogy mennyire önmaga foglya tud lenni, hogy mennyire nem tud előrelátó lenni, hogy soha semmi sem biztos az életben, csak a változás. Az olvasó egy darabig akár le is akarja tenni a művet - fogja a fejét, ennyire hülye saját életében senki sem lehet, mint ez a nő (pedig DE) -, majd az író a cselekményvezetéssel finoman, észrevétlenül ráveszi, hogy figyeljen és kövesse az eseményeket. Kiváló dramaturgiával oldotta meg, respect!

Nagyon szimpatikus számomra a férj alakja is, függetlenül attól, hogy kevés (ám hangsúlyos) szerepe van a regény folyamán. Mindig is ilyen férfire vágytam - ő a kőszikla, maga a racionalitás. Lehet, hogy másnak (időnként) sótlannak tűnik, nekem maga a biztonság, nagy B-vel. A többi meg úgyis rajtam múlik, mennyi játékosságot tudok kicsiklandani a kapcsolatból és belőle. A végén - kissé kesernyésen - Judith is kénytelen rádöbbeni arra, hogy mekkora mázlija van a férjével. Az a fajta férfi, aki anyagiakban, saját dolgaiban, érzelmeiben nem hülye, de ugyanakkor korrekt és sohasem hagyná cserben azt, akiért felelősséget vállalt a házasságkötéssel. (Bizony, bizony, feleim, az ilyen férfiakat csak okos, érzékeny nők tudják értékén kezelni.)

Megítélésem szerint ezt a művet kevés abba a kategóriába beszorítani, hogy romantikus, inkább fejlődéstörténet ez a maga erősségeivel és buktatóival. Kifejezett örömömre szolgált, hogy rábukkantam erre a történetre. Nagy jószándékkal javaslom nőtársaim figyelmébe - olvassátok! 

Fülszöveg

Judith hamarosan betölti az ötvenet, a házassága kihűlt, a gyerekei felnőttek, és a hazugság, amellyel hosszú évek óta együtt él, lassan már-már igaznak tűnik.

Húsz évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa húzta keresztbe minden tervét. Ekkor elhagyta a szülővárosát, és úgy döntött, örökre megőrzi a titkát. Most, anyja halála miatt visszatér oda, és egyszerre minden a feje tetejére áll.
Maradjon vagy menjen? Mi a fontos az életében, és mi nem az? Képes lesz-e vigaszt nyújtani halálos beteg barátnőjének és összeszedni a bátorságát, hogy bevallja végre, miért is szakadt meg akkor régen a barátságuk?
A barátai szerint nem mehet minden úgy tovább, ahogy eddig. Vajon túl késő lenne új életet kezdeni?
Még nem.
De itt az ideje.

Ildikó von Kürthy (a képen) határtalan öniróniával és könnyed humorral mesél az életközepi válsággal küszködő, azaz a második kamaszkorukat élő nők olykor csip-csup, máskor igen fontos problémáiról.


A kötetet a Central Könyvek bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!

Tetszik, amit olvastál? A képre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!

Kövess minket a Facebookon is!

Cím: Itt az idő
Szerző: Ildikó von Kürthy
Fordító: Almássy Ágnes
Kiadó: Central Könyvek
Oldalak száma: 360
Megjelenés: 2021. május 27.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9789633248478
Share:

Megjegyzés küldése

Designed by OddThemes | Distributed by Blogger Themes