Halál: a nyugati világ nagy tabuja

 Azt szoktuk mondani, hogy az életben egy dolog biztos: a halál. Annak ellenére, hogy minden valaha élt ember megtapasztalta (és minden most élő meg fogja) nagyon keveset tudunk a halálról. Rendszerint nincs lehetőség arra, hogy kikérdezzük az érintetteket. De vannak, akik halálközeli élménnyel gazdagodtak életük során, az ő emlékeik segíthetnek megérteni az örök kérdést: mi a halál?

Egyszerű laikusként (legjobb tudomásom szerint még nem haltam meg, hacsaknem egy előző életemben, ha létezik a reinkarnáció - viszont erre nem emlékszem) engem is érdekel a témakör, és érdekes látni, hogy egymástól különböző kultúrák mennyire hasonlóan, vagy épp mennyire különbözően látják és élik meg a halált. A magam részéről hajlok a logikus, mindenféle spirituális és túlvilági magyarázattól mentes verzióra: élünk majd meghalunk, és megszűnik velünk minden, ami mi voltunk - oké, átvitt értelemben addig élünk, amíg él ember, aki emlékszik ránk, de azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az már nem tekinthető semmilyen formában életnek :)

A nyugati ember alapvetően fél - mindig is félt - a haláltól, elmúlástól, erre épülnek a nyugati vallások egyes ágazatai, gondoljunk csak az örök kárhozatra és a kénköves pokolra (persze a cél velük egészen más volt, de hagyjuk a valláskritikát máskorra).

Akár Dante elképzeléseire, akár bármelyik festő képi megjelenítésére gondolunk, az biztos, hogy egyik sem egy
vágyott úticélja senkinek. Érdekes, hogy a pokol általában forró, tüzes. Ez talán a tűztől való ösztönös félelemből fakad? 

Egyes keleti vallások képviselői viszont egészen másképp állnak az élethez és a halálhoz. Sokan hisznek a reinkarnációban, vagyis lélekvándorlásban, ez tömören annyi, hogy halálod után a lelked egy új testben éled újjá. Innentől már több ágra válik szét a dolog, vannak, akik szerint csak emberként születhetsz újjá, mások szerint állatként is lehetséges, megint mások pedig az életed során gyűjtött jó- és rossz cselekedetektől teszik függővé, hogy milyen lényként éledsz újra. Előző életedre rendszerint nem emlékszel, de különféle hipnózisok hatására átélhetsz előző életbeli emlékeket. Egyszer kíváncsiságból kipróbálnám :) 

Anyám egyébként egy időben járt természetgyógyászhoz, és nem is tudom már hogyan, de eljutott valakihez, aki közölte vele, hogy előző életében egy vietnami férfi ötvös vagy ékszerész volt, valamikor az 1500-as években azt hiszem. Hát, sem méla undor nem fogja el ékszerek láttán, sem különös kötődése nincs hozzájuk, és úgy látszik, nemet is váltott az 500 év alatt (biztos ezért tartott ilyen sokáig a vándorlás a semmiben). Van is egy jó humorú könyv, amiben a főszereplő meghal, majd az életében összegyűjtött pocsék karma hatására hangyaként éled újjá... persze a humor kedvéért ő emlékszik előző életeire. Kellemes kikapcsolódás volt, olvassátok, ha egy humoros, könnyed könyvre vágytok némi tanulsággal! A címe az előzőleg dőlt betűkkel szedett Pocsék karma, szerzője pedig a német David Safier.

Vannak emberek, akik egészen közelről megtapasztalták a halált, de visszatértek az életbe. Az élmények nagyon hasonlóak, sokan beszélnek alagútról, fényről, békességről, a fájdalom megszűnéséről, egy kedves, marasztaló hangról, arról, hogy kívülről, felülről látják saját magukat, illetve a legtöbben hallják a körülöttük lévők - orvosok, családtagok - szavait, de már nem urai, és nem részei a testüknek. Alapvetően szkeptikusan állok ezekhez a történetekhez, és ez két dologból fakad. Egyrészt bármiféle statisztikai adat vagy ilyesmi támogatása nélkül merem állítani, hogy ezen élmények egy része nem valódi élmény. Az ember félig-meddig társas lény, szeret közösségekbe tartozni, közösséget vállalni másokkal, ezért hajlamos ő is látni és elhinni dolgokat, amiket hozzá hasonló, vagy hasonló helyzetben lévő emberek láttak és hittek. Nevezhetjük a jelenséget nyugodtan tömegpszichózisnak is. Másrészt pedig néhány kutatás bizonyítja (és az agy bizonyos helyzetekben való viselkedéséből is logikusan következik), hogy bizonyos élmények könnyen előidézhetőek, ilyen pl. a testenkívüliség élménye, amit a svájci neurológus professzor, Olaf Blanke is elő tudott idézni mesterséges körülmények között. (Itt egy angol nyelvű leírás a dologról, rengeteg hivatkozással és szakirodalommal az alján: https://en.wikipedia.org/wiki/Out-of-body_experience)

Emellett az agy sok furcsaságra képes, elég, ha csak arra gondolunk, ha valami hatalmas tragédia vagy baleset történik: tudatosan elfelejti az eseményeket, mert túlságosan nagy sokk lenne, ha emlékeznénk rá. Ugyanígy, amikor még működik az agy, de már az "utolsókat rúgja", könnyen beleringathatja magát (vagyis minket) abba a hitbe, hogy vár még valami a halál után, hogy nem szűnünk meg létezni. Ez megmagyarázhatja a sok nagyon hasonló élményt is. Ajánlom egyébként a témában Raymond A. Moody könyvét, az Élet az élet után címűt, ez a kutatásairól, és páciensek halálközeli élményeiről szól.

A halált a különféle kultúrák nagyon eltérő módon élik meg, ahogy a "temetés", a búcsú és a gyász is különböző. Tibetben a haldoklónak a Tibeti halottaskönyvből olvasnak, úgy gondolják, hogy ezzel megkönnyítik az élettől való elszakadást. A testet azután az égben temetik el, vagyis feldarabolják és elégetik, vagy  keselyűkkel etetik meg. A mi gyomrunknak elég horrorisztikus eljárásnak hangzik... India vidékein pedig mai napig szokás, bár hivatalosan már törvény tiltja: ha meghal a férj, az asszonynak élve a tűzbe kell vetnie magát, ez évezredes elvárás. Hiszen egy nő a férje nélkül mit sem ér...

Van azonban, ahol egészen a közelmúltig a temetési szertartás szerves része volt a kannibalizmus, az elhunyt testének nagy részének elfogyasztása egészen az 50-es évekig szokás volt egy pápua új-guineai törzsnél, végül egy idegrendszeri betegség vetett véget ennek a hagyománynak. Azon a vidéken a mai napig sok kannibál törzs él, szóval ügyesen tervezzük a jövő évi nyaralást, ha nem akarjuk az étlapon végezni!

Celebesz szigetén egy elég bizarr szokás honos: addig, amíg a temetés és az utána való ünnepség előkészítése zajlik (a temetés után bivalyokat áldoznak fel és nagy mulatságot rendeznek), a halott a házában marad, ami sok esetben hetekig is eltart. Ezalatt a halottal úgy bánnak, mintha csak valami múló betegsége lenne, asztalhoz ültetik, ételt kap. Az egész eljárást hosszabbítja, hogy nem kezdhetik el hivatalosan a temetés szervezését, amíg a haldokló él. Vannak felénk is történetek a hetekig a halott anyjával, apjával egy házban élő emberekről, de azt hiszem, Celebesz túlmutat furcsaságban ezeken.

Japánnak sem kell a szomszédba mennie furcsaságokért, gondoljunk pl. a szent hegy, Fuji lábánál elterülő Aokigahara erdőre, vagyis az öngyilkosok erdejére. Éppen csak alulmarad az szuicid hajlamúak legnépszerűbb úticéljával, a Golden Gate híddal szemben. Az erdő története már évszázadok óta összefonódik a halállal: ide kísérték és itt hagyták a családtagok az idős, beteg embereket, akik aztán szomjan haltak, vagy vadállat végzett velük, esetleg öngyilkosok lettek... de élve nem tértek vissza többé. A legenda szerint ezek a lelkek bolyonganak és kísértenek az erdőben a mai napig is.

Egy kép az egyébként gyönyörű Aokigahara erdőből

A mi felfogásunk szerint szerencsére nincsenek ilyen bizarr hagyományaink és szokásaink, van azonban egy újkeletű szokás, amit jó lenne elfelejteni: a halál "bezárása", és tabuként kezelése. Ma a haldokló, a beteg, és ezzel együtt a halál is (nem számítva a baleseteket) a kórházba van zárva, elzárva a külvilágtól, a társadalomtól, a családtól, és főleg a gyerekektől. Ma sokan egy 10-12 éves gyereket is "kímélnek", hazudnak a szeretett nagyszülő haláláról, elveszik a lehetőségét annak, hogy ő is elbúcsúzhasson tőle, nem viszik el a temetésre, stb. Óvni akarják, de ezzel csak kárt okoznak, a gyerek nem hülye, csak gyerek. Egy 4-5 éves gyerek is tud mit kezdeni a halállal, és őszintének kell lenni hozzájuk minden korban, a saját szintjükön. Ma a halál tabu, a haldokló csak egy kicsit beteg, a halott pedig csak elutazott egy időre. 

Egy biztos, a hozzáállásunk a halálhoz bizonyos szempontból változatlan, mert belülről fakad. Más szempontból pedig meghatározza a kultúránk és a tudásunk. Hadd zárjam egy idézettel a méltán ismert Polcz Alaine-től, akinek könyveit válogatás nélkül ajánlani tudom:

"Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, áloptimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá."

 

 

Share:

Megjegyzés küldése

Designed by OddThemes | Distributed by Blogger Themes